Missiles, a 16-17. század hétköznapi történelme

Várháborúk kora

Várháborúk kora

A balatoni hadiflotta a török korban

2016. április 15. - Várháborúkkora

 1sajka_03_1.jpgDunai naszádok összecsapása a 17. században

„Az egész nyáron reánk csatáztak a törökök sajkáikon szüntelenül. Most is gyüttek volt négy sajkával. (…) Semmit sem engedtünk nekiek, hanem erős harccal szemben mentünk vélek. Elevent kilencvenegyet fogtunk és harmincnégy fejet. A Balatonba is sok veszett bennek. Az mint megértettük, százhatvankettő hiányával mentek haza.”

E szavakkal számolt be 1657 augusztusában Karacsics Mátyás tihanyi kapitány Batthyány I. Ádámnak a félsziget magyar  helyőrségének a tó déli partjáról áthajózott török portyázók felett aratott fényes győzelméről. Mára már szinte hihetetlennek tűnhet, hogy a 16-17. században a három földrészen terjeszkedő Oszmán Birodalom és a Habsburg Monarchia részét képező, középkori területének harmadára fogyatkozott Magyar Királyság határát egykoron a Balaton képezte. A „magyar tenger” déli partja – Somogy megye többi részéhez hasonlóan – az 1560-as évektől kezdődően az oszmán-török hódítók kezén volt, míg a tó északi partja keresztény uralom alatt maradt.

     A tó ugyanis áthághatatlan akadályként terült el az északi part települései ellen indított oszmán portyák útjában. Különösen, hogy a kora újkor mainál sokkal hűvösebb és csapadékos klímája (az ún. „kis jégkorszak”) miatt vízfelülete mintegy másfélszerese volt a mainak. A török korban ugyanis hozzávetőleg 107,5 méter (Adria felett mért) vízállással számolhatunk, ami a vízmérce mai „0” pontját mintegy két és fél (!) méterrel haladta meg. Emiatt a Kis-Balaton a korszakban még hajózható nyílt vízfelület volt, amelybe Balatonhídvégnél torkollt a Zala folyó. Tartósan víz alatt volt a Nagyberek, illetve a Tapolcai-medence jelentős része is. A Tihanyi félsziget nyaka is tartósan víz alá került, így Szigligethez és a fonyódi Várhegyhez hasonlóan szigetként emelkedett ki a tóból, míg Keszthely félszigetként nyúlt be a vízfelületbe.

terkep_1.jpg

     Kevesen tudják, hogy a két szembenálló nagyhatalom a Balatonon hadiflottát is fenntartott.   Ennek magyarázata, hogy a török portyázók nyaranta csak hatalmas kerülővel, ellenséges területen tudták megközelíteni a Balaton-felvidék településeit, ami viszont nagyban növelte ezen rablóvállalkozások kockázatát. A hódítóknak csak a tél beköszönte jelentett előnyt, tekintve, hogy a tavat decembertől gyakran egészen március végéig összefüggő jégtakaró borította. Kora tavasztól késő őszig viszont csak hajón lehetett a magyar országrészt megközelíteni. Ez nemcsak kényelmesebb, hanem gyorsabb, és egyúttal legkevésbé veszélyes módja volt az átkelésnek.

      Oszmán részről hadihajók széleskörű alkalmazása csak I. Szulejmán szultán (1520-1566) utolsó hadjárata után került sor, amelynek legfőbb eredménye Szigetvár elfoglalása volt. A Zrínyi Miklós által legvégsőkig védett fővár elvesztésének hírére a Somogy megyei magyar végvárláncolat is kártyavárszerűen összeomlott, így a hódítók végérvényesen megvethették lábukat a Balaton déli partján. Lak vára mellett, amely ugyancsak ekkor került a kezükre, már a hódítók emelték – a romjaiban mai is látható – Bolondvárat a mai Balatonszemes belterületén, illetve a (Sió)foki palánkot valamikor az 1600-es évek elején. A két utóbbi török végvár minden valószínűség szerint már a kezdetektől fogva hajóparkkal is rendelkezett, amely állandó veszélyt jelentett a túlparti magyar végházak katonái és a települések lakossága számára.

     A balatoni oszmán hajóhad megjelenésére válaszul a Habsburg hadvezetés is a hajók alkalmazása mellett döntött, amelyeket a három tóparti végvár, úgymint Keszthely, Szigliget és Tihany helyőrségei között osztottak szét. Bár első hallásra meglepőnek tűnhet, a 16. században rövid ideig még Veszprém várőrsége is rendelkezett hajókkal, jóllehet a város köztudottan 15 kilométerre fekszik a tótól. A látszólagos ellentmondás úgy oldható fel, hogy a  veszprémi katonák hajóikat szekereken szállították a tóhoz. Ezt a megoldást a jelek szerint az oszmánok is alkalmazták. Másként legalábbis nem magyarázható, hogy a törökök már 1555-ben naszádokat használtak a Balatonon, jóllehet ekkor még egyetlen tóparti vár sem volt a kezükön.  

     A szembenálló felek tavi hajóparkjának gerincét a naszádok jelentették, amelyeket a 17. században az oszmán-török nyelvből kölcsönzött szóval többnyire sajkának neveztek. A Dunán és mellékfolyóin használatos hajótípus 17-23 méter hosszú, 2,5-3,5 méter széles, fedélzet nélküli, evezőkkel és egy háromszögletű vitorlával felszerelt, gyors járású hadihajó volt. A legénységet 33 fő alkotta egy vajda, illetve török oldalon egy reisz parancsnoksága alatt, de használatban voltak ennél kisebb, kevesebb evezőst alkalmazó ún. félsajkák is. A magyar oldalon használt naszádok orrában kettő, a taton pedig egy kis kaliberű ágyút helyeztek el. Az oszmán hajók annyiban különböztek magyar megfelelőiktől, hogy az orrban csak egyetlen lövegük volt. Jóllehet a naszádokat alapvetően folyami körülményekre tervezték, gyakorlati megfontolásokból mind az oszmán, mind a Habsburg hadvezetés ezt a hajótípust alkalmazta a Balatonon is.

dunai_naszad_a_xvi_szazadban_makett.jpg

A 16-17. századi naszád rekonstrukciója

      A keresztény naszádokat Felső-Ausztriában, Gmundenben, könnyen megmunkálható, ám kevésbé időtálló luc- és jegenyefenyőből készítették olasz és német hajóépítők. A török hajókat viszont a Száva és a Dráva mentén, tölgyfából ácsolták főként szerb mesterek. A hajóknak a tóra juttatása komoly nehézséget és egyben kihívást jelenhetett mindkét félnek, tekintve, hogy nem volt közvetlen vízi összeköttetés a Duna és a „magyar tenger” között. A három magyar végháznak szánt hajókat a Dunán úsztatták le Bécsig, ahol fegyverzettel szerelték fel őket. Keszthely, Szigliget és Tihany helyőrségei itt, esetleg Győrben vették át a Balatonra szánt hajókat és szekereken juttatták el azokat rendeltetési helyükre. A török sajkák ugyancsak szárazföldön jutottak el a tóig, mivel a Siót csak a folyamszabályozás tette hajózhatóvá.

      Természetesen a naszádokon vagy sajkákon kívül más úszóegységek is használatosak voltak a tavi átkelések során. Mindenekelőtt, főleg a korai időszakban, a bödönhajó (más néven rönkhajó), amelyet egyetlen méretes tölgyfa törzséből faragták ki. A mindössze néhány személy szállítására alkalmas csónakot mind a folyami, mind a tavi közlekedésben előszeretettel alkalmazták a 19. század végéig, ellenállósága és könnyű előállíthatósága okán. A „kötött hajó” sem volt más, mint kettő (esetleg több) gerendákkal összefogott bödönhajó, amelyekre felül palánkokat fektettek. Egyik hajótípust sem tekinthetjük azonban hadihajónak, tekintve, hogy azokat nem hadi célra rendszeresítették és fegyverzettel sem voltak felszerelve.

      Mint láttuk, a naszádok ugyan fel voltak fegyverezve, elsődleges feladatuk a jelek szerint mégsem az ellenséges hajók megsemmisítése, hanem legénységük túlpartra szállítása volt. 1647 júniusában például négy sajkával keltek át az északi partra a foki törökök, akik közül negyvenen Veszprém felé indultak. Az ottani helyőrség azonban időben tudomást szerezve jövetelükről, közülük 29-et levágtak, kettőt pedig foglyul ejtettek. Szerencsével jártak viszont azok a bolondvári katonák, akik 1589 augusztusában öt sajkával Tihanyra támadtak, ahol három emberrel végeztek, tizet pedig magukkal hurcoltak. Két hónappal korábban Keszthelyről vittek el kilenc, az ottani vásárra érkezett pápai kereskedőt ugyanezen végház katonái.

     Természetesen a magyar végváriak is kivették részüket a vízi portyákból. Tihanyban szolgált az a 60 katona, akik 1579 nyarán a foki vásárra ütöttek, de az időközben riasztott endrédi helyőrségtől jelentős veszteséget szenvedtek. Ugyanezen helyőrségből kerülhetett ki az a 60-70 fegyveres, akik 1641-ben, valószínűleg ugyancsak vízen át tört be oszmán területre. Ők Endréd alatt 3-4 embert vágtak el, hatot pedig élve magukkal vittek. Mint látható, a portyák célja mindkét oldalon elsődlegesen foglyok ejtése volt, akiket később csak magas váltságdíj (sarc) lefizetése után engedtek szabadon. A rabkereskedelem ugyanis jelentős bevételi forrása volt a zsoldjukat gyakran hónapokig nélkülöző végvidéki katonáknak.

     Bár az oszmán és a magyar portyázók támadásai egy viszonylag szűk, partközeli sávra korlátozódtak, alkalmasint vízi ütközetekre is sor kerülhetett a két fél hadihajói között. Jelenleg egyetlen ilyen esetről van tudomásunk, ami valamikor 1625 és 1645 között zajlott le egy Szigligetről a déli partra tartó magyar és egy Keszthely irányából közeledő foki török sajka között. Az összecsapásban a támadólag fellépő oszmánok kerekedtek felül: a magyar hajót irányító vajda tizenötöd magával elesett a küzdelemben, négy hajdú pedig török fogságba esett.  

     Mint az iménti példákból is kitűnt, Keszthely, Szigliget és Tihany, illetve Bolondvár és Fok helyőrségei mindössze néhány sajkával rendelkezhettek. Ennek magyarázata abban keresendő, hogy az említett oszmán és magyar végvárakban mindössze 50-200 fegyveres teljesített szolgálatot. A csekély őrséglétszámok nem tették lehetővé a hajók számának gyarapítását. Erre azonban nem is volt feltétlenül szükség, hiszen a sajkák az alapvető feladatukat, a katonák átszállítását az ellenséges oldalra így is maradéktalanul el tudták végezni. A Balatonon tehát a török kor évszázadaiban legfeljebb két tucat sajka ringatózhatott a kikötőkben.

     A magyarországi oszmán uralom, így a balatoni török hadiflotta sorsát is Buda 1686. évi visszafoglalása pecsételte meg. A magyar székváros bevételét követő hónapokban a Szent Liga győzedelmes csapatai immáron a tó somogyi partszakaszát is ellenőrzésük alá vonták. A Balaton elvesztette határjellegét, ezért a bécsi hadvezetés immár szükségtelennek tartotta a keresztény hajóhad további fenntartását. A karlócai békével (1699) pedig az oszmánok végérvényesen magyarországi hódításaik feladására kényszerültek. A török kor vérzivataros évszázadai az idő múlásával lassan a feledés homályába merültek. A „magyar tengeren” egykoron lezajlott vízi csaták napjainkra már csak a történelemkönyvek lapjain elevenednek meg.

Végh Ferenc

 

A bejegyzés trackback címe:

https://missiles.blog.hu/api/trackback/id/tr28629918

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hórukk 2016.04.16. 01:27:40

Köszi, remek, hiánypótló írás!

Titus Pullo Urbino 2016.04.16. 05:35:13

Elképesztően jó írás. Gratula!

Titus Pullo Urbino 2016.04.16. 05:52:01

Egy apró észrevételt tennék, Karlócán nem zárult le az Oszmán hódítás, II. József még 1789-ben is csatázik a törökkel, veszít is Karánsebesnél. Persze ez az írás értékét nem befolyásolja, ez egy szuper cikk. Én esztergomi gyerek vagyok, sokat olvastam a dunai naszádos hadviselésről, de a balatoniról nem hallottam. Köszi!

Hagrid 2016.04.16. 08:20:10

Nagyon jó! Köszönjük.

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2016.04.16. 08:34:44

Tetszik. Kis ismeretlen részlete a török kornak.

Az említett egyszerű, egy fából készített bödönhajó, az nem olyan, mint amit a 'Koppányi aga testamentumá'-ban olvashattunk? Abban úgy készült a hajó (csónak) hogy a kivágott fatörzs belsejét folyamatosan, parázzsal égették ki.

Avasallador 2016.04.16. 09:02:34

Érdekes írás. Jöhet még!

masada 2016.04.16. 09:52:03

Szuper cikk! Gratula!

magyarmoszlim 2016.04.16. 12:03:11

@Titus Pullo Urbino: Pontosítok. A "Kalapos" Király a török háborút nem az oszmán hódító célok miatt kezdte, hiszen addigra már nagyon elgyengült a Török Birodalom. Viszont Magyarország 1718-ban zárta le véglegesen a Hódoltság korát, mikor fegyverrel vissza vette a Temesi Bánságot. Így vált teljessé Magyarország területe. Egyébként József sok csatát vesztett a török ellen, mert nem volt jó hadvezére. Itt tűnt fel közhuszárként egyik ősöm, Simonyi József, akit itt neveztek ki sebesülése után káplárrá.

tucano 2016.04.16. 14:49:45

@magyarmoszlim: Gratulálok az őshöz, kamaszkorom egyik kedvenc hőse volt.
A cikket meg köszi, sok ilyen érdekeset még.
süti beállítások módosítása