Missiles, a 16-17. század hétköznapi történelme

Várháborúk kora

Thököly Imre kísérlete az erdélyi fejedelmi trón megszerzésére

A zernyesti ütközet 1690. augusztus 21.

2016. május 14. - Várháborúkkora

thokoly_imre_portre.jpg

Apafi Mihály 1690. április 15-én Fogarason befejezte földi pályafutását. Halála után nem sokkal – június 8-án – a Portán kiállították az új fejedelem athnaméját. A szultáni kinevező okmányt nem a korábban Isztambulban megerősített, Bécsben pedig szintén jóváhagyott választott fejedelem, az akkor 14 esztendős II. Apafi Mihály kapta azonban, hanem Thököly Imre. A Porta döntését a meghalt fejedelem hűtlenségével és a kuruc fejedelem eddigi kiváló szolgálataival indokolta. Úgy tűnt tehát, hogy Thököly 1686 óta dédelgetett és a francia diplomácia által támogatott terve végre sikerült. Megszerezte az erdélyi fejedelmi trónt, amely érdekében 1689-ben még Frederico Veterani tábornokon keresztül a bécsi udvarral is igyekezett felvenni a kapcsolatot. Ehhez a sikerhez azonban szükség volt arra, hogy a szultán a Köprülü családhoz tartozó Fázil Musztafát nevezze ki 1689 októberében nagyvezírré, aki teret engedett XIV. Lajos francia király külpolitikai törekvéseinek a Portán. Így tehát Thököly kurucai mellé rendelte Cserkesz Ahmed özüji beglerbég vezetésével egy török csapatot, valamint a tatár kán kisebbik fia, a núrredin szultán címet viselő Gázi Giráj parancsnokolta lovasokat, és a havasalföldi vajda, Constantin Basarab Brânkoveanu katonaságát (puskás gyalogosait) is.

Thököly kuruc-török-tatár serege 1690 júliusának elején indult el a bulgáriai Rahovicánál lévő téli szállásáról Erdély irányába. III. Szülejmán szultán július 7-én rendelte el a havasalföldi vajdának, hogy a csapatok mozgásának megkönnyítésére a

„vizek és gázlók fölé a kellő hidak, a csónakokra szoruló helyeken pedig a hajók előkészítessenek.”

Havasalföldön csatlakozott a sereghez a tatár csapatok zöme, valamint a Brânkoveanu egységei is. Az így összegyűlt kuruc-tatár-török-havasalföldi létszámának meghatározása igen nehéz, de körülbelül a 15 és 20 000 főt számlálhatott.

            Thököly kinevezéséről és hadának felvonulása azonban nem maradt titokban az erdélyiek és Donat Johann Heißler von Heitersheim előtt sem. Előbbieket a szultán tájékoztatta az új fejedelem személyéről, felszólítva őket a kötelező hűségre. A Veterani helyett az erdélyi császári-királyi csapatok vezetésével megbízott altábornagyot pedig Cserei Mihály szerint egyrészt a havasalföldi vajda látta el információkkal, aki számára a szultáni fermánban parancsolt segítségnyújtás igen terhes volt. Másrészt a névtelen szász polgár feljegyzése szerint Thököly több alkalommal is leveleket küldött Heißlernek, és ezekben már augusztus elején világossá tette szándékait az altábornagy számára. Emellett figyelmeztette, amennyiben nem hagyja el a fejedelemséget önként csapataival, úgy erőszakkal űzi ki onnan. Végül augusztus 16-án, immáron utoljára fordult Heißlerhez. Levelében, mint Erdély jog szerinti fejedelme, megismételte eddigi követelését, valamint felajánlotta, hogy amennyiben az altábornagy az ország elhagyása mellett döntene, úgy a magyar határig elkísérteti katonáival csapatait.

            Az altábornagynak azonban esze ágában sem volt feladni a rábízott országot és Teleki Mihály erdélyi főgenerálissal együtt hozzáláttak a védelem megszervezéséhez. Erdélyben ekkor hét császári-királyi lovasezred állomásozott, ám ebből három a Vaskapuhoz vonult, hogy ott akadályozzon meg egy lehetséges betörést az országba. Maradt tehát a d’Oria és a Noirquermes vértes-, valamint a Castelli és a Magni dragonyosezredek, amelyekről a névtelen szász polgár úgy nyilatkozott, hogy régi és jól felszerelt lovasság volt. Mivel azonban az ezredek nem voltak teljesen feltöltve, így összlétszámukat mintegy 2-3000 főre becsülték. Ehhez csatlakozott még a székely katonaság, amely körülbelül további 4-5000 könnyűfegyverzetű katonát jelentett, Constantin Bălăceanu saját pénzén felfogadott zsoldosai, valamint 8 kisebb ágyú is.

Heißler császári-királyi és erdélyi hada tehát alig fele akkora volt, mint kuruc-török-tatár-havasalföldi sereg, mégis az altábornagy a siker reményében készült a Thökölyvel való újabb összecsapásra. Egyrészt – mint ahogyan ezt Cserei papírra vetette – bízott a német lovasság és a székelyek katonai erényeiben, saját és beosztott főtisztjei (Carlo Alessandro Magni grófja vezérőrnagy, Giovanni Baptista d’Oria őrgrófja és Franz Leopold Graf von Noiquermes ezredesek) tapasztalataiban és tudásában. Emellett talán Brânkoveanu titkos üzenetei és a kémjelentések is arról győzték meg, hogy ellensége csak mindenféle szedett-vetett, kétes harcértékű haddal tud ellene vonulni. Másrészt a Tölcsvári, a Bodzai és az Ojtozi szorosokban Heißler sáncokat építtetett és ezeket német és székely gyalogsággal őriztette. Mind az összeszedett hadak, mind a sáncok erejében annyira bízott, hogy hiába javasolta Teleki is a visszavonulást, a Vaskapunál lévő ezredek visszarendelését, a várakban lévő ágyúk hadszíntérre rendelését, az altábornagy nem volt hajlandó ezeket megtenni. Úgy számított ugyanis, hogy Thököly a Tölcsvári szoroson keresztül fogja megkísérelni a betörést Erdélybe, ahol azonban egy kisebb létszámú sereg is sikeresen védekezhet a túlerővel szemben.

Az altábornagy terve azonban nem járt sikerrel és ezúttal a kuruc fejedelem lepte meg őt egy váratlan hadmozdulattal. 1690. augusztus 21-én míg egy csapat a tölcsvári szorosban támadta a sáncokat, addig a kuruc-török-tatár-havasalföldi had zöme Zernyestnél tűnt fel. Heißler azonnal csatarendbe állította császári-királyi és erdélyi egységeit, és a már a tatárok által felgyújtott Tohán felé indult. A kialakított harcrendet azonban hamarosan meg kellett bontania, mivel Thököly a jobbszárnyat a harcmező egy cserjés részén át akarta karolni. A tatárok ellen ezért Heißler d’Oriát küldte hat lovasszázaddal, amely egységhez a Henter Mihály háromszéki vicekapitány vezette 13 zászló székely lovas csatlakozott. Thököly látva a császári-királyi és erdélyi sereg balszárnyának meggyengülését, támadásra indította kuruc-török-tatár lovasságát, amely Cserei szerint mintegy 32 zászlóból, becslése szerint hozzávetőlegesen hatezer lovasból állt. A támadás teljes sikert hozott. Heißler taktikai elképzelése ugyanis, hogy az első sorba felállított német dragonyosok sortüze visszaveri a heves lovassági rohamot, míg a második sorban felállított székelyeknek pedig a már megfutamodott ellenséget kell űzniük és vágniuk, csődöt mondott. Thököly lovasainak ugyanis a nagy veszteségek ellenére is sikerült áttörniük. Ezt látva a székelység pedig hanyatt-homlok elmenekült a csatatérről. Ez a mozzanat el is döntötte a csata sorsát, amely mindkét oldalon hatalmas áldozatokat követelt. A kuruc-török-tatár-havasalföldi sereg pontos veszteségeit nem ismerjük, azonban jól példázza a harc hevességét, hogy maga a szerdár, Cserkesz Ahmed özüji beglerbég is elesett. A másik oldalon mintegy 1200 halottról tesznek említést, akik között ott volt Teleki Mihály és Constantin Bălăceanu is, Magni és Noiquermes is. Fogságba esett a megsebesült d’Oria, akinek kikülönített katonái a legtovább harcoltak a túlerővel szemben, és Heißler, aki – Cserei szerint – látva genovai származású ezredes csapatainak kitartását, visszatért a harcmezőre és nem hagyta magára embereit, valamint két alezredes és további 18 tiszt.

A zernyesti vereséget követően a bécsi Udvari Haditanácsban az a döntés született, hogy valamennyi rendelkezésre álló csapattal Erdély és Felső-Magyarország megmentésére kell indulnia a főparancsnoknak, Lajos Vilmon baden-badeni őrgrófnak. Az új haditerv értelmében a császári-királyi ezredek Szemendriánál átkeltek a Duna bal partjára, majd szeptember 8-án elérték Karánsebest, ahol egyesültek Siegbert von Heister vezérőrnagy 1300-1400 katonájával. Tizenegy nappal később az őrgróf a Vaskapu-szoroson keresztül Erdélybe nyomult. Szándéka szerint megütközik a kuruc-török-tatár-havasalföldi haddal vagy pedig kiszorítja az országból. Ezért egyenesen Nagyszeben felé nyomult, ahová szeptember 30-án érkezett meg. A keresztényszigeti országgyűlésen szeptember 22-én erdélyi fejedelemmé választott Thököly az újabb összecsapást a császári-királyi csapatokkal el akarta kerülni. Így egy macska-egér játék alakult ki közöttük: annak ellenére, hogy seregének mozgását nagyban akadályozták a lépten-nyomon felmerülő ellátási problémák az őrgróf üldözte a fejedelmet és igyekezett elzárni menekülési útvonalát. Ennek eredményeként október végére gyakorlatilag komolyabb összecsapás nélkül „kiterelte” Havasalföldre Thökölyt. Lajos Vilmos erélyes fellépésének köszönhetően Erdély és Felső-Magyarország a Habsburg Monarchia uralma alatt maradt, ám az előző évek balkáni hódításai, valamint Belgrád újra az Oszmán Birodalom kezébe került. A kudarc egyébként az őrgrófot annyira megviselte, hogy fontolóra vette lemondását a magyarországi főparancsnoki tisztségről.

Bagi Zoltán Péter

A bejegyzés trackback címe:

https://missiles.blog.hu/api/trackback/id/tr238716644

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.