Missiles, a 16-17. század hétköznapi történelme

Várháborúk kora

Várháborúk kora

Az egész keresztény Európa Buda falai alatt

Buda visszafoglalása 1686. szeptember 2-án

2016. szeptember 09. - Várháborúkkora

siege_of_buda_1686_frans_geffels.jpg

Emlékezetem szerint 1986. szeptember 2-a egy hétfői napra esett, ráadásul első tanítási nap volt. Aki hozzám hasonlóan a késő Kádár-korszakban szocializálódott (értsd a 80-as években járt általános vagy középiskolába) az talán emlékszik, hogy a hétfők a televízióban adásmentes napok voltak. Ez a szeptember 2-a azonban más volt, mint a többi hétfő: volt adás: élő közvetítés a budai Kapisztrán térről, ahol külföldi hagyományőrző csoportok felvonulását láthatta a Várba sereglett nép és a TV képernyő előtt ülő nézők. Este pedig a Gábor deák című filmet adták le, Zenthe Ferenc főszereplésével (persze nem ő énekelt, mivel mindenki Taki bácsija csak tátogott, amihez a hangot egy operaénekes kölcsönözte). Miért történt mindez? 300 éves évfordulóját ünnepelte a kormány, a fővárosi tanács és tegyük hozzá a történész szakma is annak, hogy a keresztény seregek visszafoglalták Budát az Oszmán Birodalomtól. Utóbbi ágazat csúcsra is járt, hiszen sorra jelentek meg a forráspublikációk, monográfiák és tanulmányok a témával kapcsolatban. Talán nem járok messze a valóságtól, ha azt állítom, hogy ez volt a magyar kora újkorral foglalkozó történészek utolsó nagy projektje, ez idáig. Miért tartottam fontosnak mindezeket – a személyes hangvételtől sem mentes – mondatokat lejegyezni? Azért mert eltelt újabb harminc év és ennek a magyar, illetve európai történelemben kimagasló eseménynek a kerek évforduló ellenére is csak elenyésző visszhangja volt a médiában. Az alábbi blogbejegyzés ezen a helyzeten kíván „kozmetikázni”a maga módján. Ebben szeretnék kitérni arra, hogy kik vettek részt az ostromban? Hogyan határozták meg a hadjárat vezetőinek személyét és célját? Mi történt a végső roham alkalmával? Végül pedig, mi történt a Budát védőkkel, illetve az ott lakókkal?

 

Az egész keresztény Európa Buda falai alatt

 

Az 1685. év (Érsekújvár és Kassa visszafoglalása), valamint az 1686. év telének és tavaszának győzelmei megteremtették a lehetőségét arra, hogy az 1684. évi sikertelen próbálkozás után a keresztény csapatok ismét Buda ellen vonulhassanak. Nem véletlenül írtam a császári-királyi csapatok helyett keresztényt. I. Lipót császár és magyar király (1657-1705) ugyanis nem csak saját területeiről kiállított katonaságra számíthatott a hadjáratban, hanem máshonnan érkezettekre is. Egyes birodalmi választófejedelmek és hercegek ugyanis vagy a Habsburg udvar szövetségeseként, vagy saját hírnevükért és dicsőségükért állítottak ki katonaságot, és harcoltak a magyarországi hadszíntéren. A harmincéves háborút (1618-1648) követően az úgynevezett birodalmi véderő felállításával párhuzamosan a birodalom gazdag, nagyhatalmú és befolyásos rendjei saját állandó hadsereg felállításához kezdtek, amely pontosan az 1680-as évek elején vett hatalmas lendületet. Ahogy Frigyes Vilmos, a „nagy választófejedelem” (1640-1688) utódainak szánt atyai intelmeiben frappánsan megfogalmazta: „A szövetségek ugyan jók, de a saját erők [ti. – haderő] még jobbak, arra lehet biztosabban hagyatkozni.”A birodalom rendjei a felállított haderő egy részét vagy egészét meghatározott időre adták bérbe a császárnak szerződéses formában. Az így kialkudott összeg volt az úgynevezett szubszídium. Ezzel az anyagi támogatással a Német-római Birodalom kis- és középállamai részben tehermentesítették saját államháztartásukat a hadi kiadások alól, bár helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy csak egy részétől. II. Miksa Emmanuel bajor választófejedelem az 1686. évi hadjáratra például egy 8000 fős kontingens kiállítását vállalta. Ajánlatát pedig még azzal is megtoldotta, hogy lemondott a szubszídiumként kialkudott összeg feléről. Szintén jelentős katonaságot állított ki két, a császár birodalmi politikáját a 17. században támogató birodalmi kerület: a frank és a sváb. Előbbi 4000, míg utóbbi 3000 gyalogossal és lovassal járult hozzá a hadjárat sikeréhez. Ráadásul a császári diplomácia is jelentős sikereket könyvelhetett el 1685 és 1686 fordulóján. Az eddig minden hadjáratban részt vett bajor választófejedelmi, sváb és frank kerületi segélycsapatok mellett ugyanis ebben az esztendőben XI. Károly svéd király (1660-1697), aki Pomeránia és Bremen-Verden uraként a Német-római Birodalom uralkodói között volt, mintegy 1300 főnyi katonaságával az ostrom utolsó napjaiban érkezett meg a keresztény táborba, még éppen időben ahhoz, hogy a döntő rohamban részt vehessenek. A szász választófejedelemség katonái Bécs sikeres felmentésében, a kahlenbergi csatában (1683. szeptember 12.) ugyan részt vettek, ám a harcot követően hazavonultak, nem nyomultak be a Magyar Királyság területére. A császári diplomáciának azonban 1685-1686 fordulóján sikerült meggyőznie III. János György szász (1680-1691) választófejedelmet a segítségnyújtás szükségességéről. A Wettin-házból származó uralkodó 9000 katonát ígért abban az esetben, ha maga vezetheti katonáit egy önálló hadműveletben. Erről azonban sikerült lebeszélni, igaz így már csak 4700 fő indult útnak Szászországból 1686 áprilisában. Kétségtelenül a legnagyobb segítséget a Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem által küldött katonai kontingens jelentette. A „nagy választó” a francia király szövetségeseként korábban még nem kívánta támogatni I. Lipótnak az Oszmán Birodalommal szembeni háborúját, azonban Berlin, Versailles és Bécs kapcsolatában a nantes-i ediktum 1685. évi eltörlése hozta meg a fordulatot. Hiába volt a berlini udvarban a francia követnek, François Rébenac grófnak még mindig erős támogatottsága, a hugenották elüldözése, majd a fenyegetésként alkalmazott pénzügyi támogatás megvonása, a bécsi udvar mellé állította Frigyes Vilmost. Az 1686. április 8-án megkötött szerződés értelmében a választófejedelem 7000 főnyi sereg kiállítását vállalta, amiért cserében 200 000 birodalmi tallért kellett fizetnie a császárnak, emellett a Habsburg uralkodó átadta Schwiebust és a hozzá tartozó területeket is. Számítások szerint tehát a császári-királyi ezredekből és a birodalmi segélycsapatokból álló, Buda alá rendelt had – a magyarok nélkül – 61 150 főt számlált. Ehhez csatlakoztak a különböző magyar csapatok, amelyek létszámát nehéz lenne megtippelni, ám az ostrom egészét figyelembe véve ez elérhette a 15 000 főt. Ugyanígy bajban lennénk, ha pontosan meg kellene határoznunk a spanyol, itáliai, francia, angol és skót önkéntesek számát, akiknek majd mindegyike hírnevet akart szerezni a pogányok elleni harcban. Bár a hírnév mellett az imádott hölgy kegyeinek elnyerése is közrejátszott egyeseknél abban, hogy a veszedelmes utazás után, a sokkal veszedelmesebb tábori életet és hadakozást válasszák, mint ahogyan ezt egy ismeretlen francia nemes leveléből megtudhatjuk: „Addig is hagyjon fel minden nyugtalansággal! Ha nem túlságosan nagy merészség, legyen olyan jó, és tájékoztasson magáról. Bizonyos lehet abban, hogy az Ég befejezi művét, és nem hagyja el azt, aki ezer életet áldozna az Ön nagyon alázatos és nagyon engedelmes szolgája kiválóságának fenntartásáért.”

Ezzel a majd 80 000 fős keresztény sereggel szemben Abdi Abdurrahman (utolsó) budai beglerbég mintegy 10 000 védőt tudott szembeállítani.

 

A hadjárat előkészítése

 

A stratégia meghatározása már a 17. század végén sem volt pusztán katonai kérdés, más tényezőket is figyelembe kellett venni. Jó példa erre az 1686. évi keresztény hadjárat is. Raimondo Montecuccoli halálával az általa betöltött Udvari Haditanács elnöki, és az uralkodó után következő legfőbb katonai vezetői tisztséget két külön személy kapta meg. Előbbit Herman baden-badeni őrgróf, míg utóbbit a császár, I. Lipót sógora, Károly lotaringiai herceg. Kettejük „küzdelme” és intrikái határozták meg a következő majd egy évtizedet. Az Udvari Haditanács elnöke ugyanis saját unokaöccsét, Lajos Vilmos baden-badeni őrgróf katonai karrierjét egyengetve a herceg az útjában állt. Emellett színre lépett a bajor választófejedelem, II. Miksa Emánuel is. Ő meg volt győződve arról, hogy a főparancsnoki tisztség neki járna: ő volt a rangidős fejedelem a hadjáratban és a bajor uralkodó választófejedelem, míg az ország nélküli Károly, csak egy herceg. Ezért az volt a legfőbb kívánsága, hogy önálló parancsnok legyen, aki alá a lotaringiai herceg is be van osztva. Károly mellett szólt azonban a császári sógorságon kívül, tudása és tapasztalata, így I. Lipót és Marco d’ Aviano kapucinus páter igyekezett kibékíteni helyreállítani a jó viszonyt a felek között. Ám ez csak ideig-óráig sikerült. Miután a választófejedelem feleségül vette az uralkodó leányát úgy kalkulált, hogy a frigy révén végre megnyílik előtte a lehetőség arra, hogy a magyarországi hadsereg főparancsnoka lehessen 1686-ban. A császár azonban nem kívánta megfosztani ettől a tisztségtől Károly herceget, hogy így csináljon helyett a fiatalabb és igen erőszakos konkurensnek.

d07.jpg

Lotharingiai Károly arcképe

Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a hadjárat céljáról is heves vita bontakozott ki. A magyarországi főparancsnok véleménye szerint, egyrészt a fősereg minden rendelkezésre álló ezredét és a birodalmi segélycsapatokat Buda ostromára kellett volna rendelni, másrészt még a tavasz folyamán el kellett volna foglalni az eszéki Dráva-hidat, mert így meg lehetne akadályozni, hogy az oszmán felmentő sereg átkelhessen a Dunántúlra.

Ezzel szemben az Udvari Haditanács elnöke szerint elsőként Székesfehérvárt, majd Egert kell elfoglalni, és csak ezen erősségek megszerzése után következhet Buda ostroma. A terv értelmében az egykori koronázó város és Eger ellen csak a szövetséges sereg gyalogsága és tüzérsége vonult volna fel, míg a lovasság Eszék irányába nyomult volna előre, hogy megszállja a Dráva-hidat. Herman őrgróf elképzelésében egyszerre tükröződött stratégiai és politikai szándéka. Katonai szempontból Székesfehérvár és Eszék elfoglalása azzal volt magyarázható, hogy így Buda védelme meggyengülne, immáron császári-királyi kézen lévő véghelyek vennék körül és az Oszmán Birodalomból érkező utánpótlástól is el lenne vágva. Az Udvari Haditanács elnökének politikai szándéka is egyértelmű volt. A terv értelmében a három részre osztott szövetséges hadsereg egy-egy önálló parancsnoki posztját ugyanis oda lehetett volna adni az önálló parancsnokságra vágyó II. Miksa Emánuelnek és unokaöccsének, Lajos Vilmosnak.

A vita eredményeként ismét kompromisszumos megoldás született: Miksa Emánuel egy önálló seregtestet kapott, amelynek Székesfehérvárt kellett volna megostromolnia, valamint a lehetséges oszmán felmentőhad előrenyomulását megakadályoznia. A bajor választófejedelem helyettesévé pedig Lajos Vilmost nevezték ki. Károly herceg a fősereg zömével pedig Budát vette volna ostrom alá.

250px-joseph_vivien_001.jpg

II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem (Joseph Vivien festménye, 1690 k.)

Május végén azonban a magyarországi főparancsnok meglátogatta sógorát, I. Lipótot és a négyszemközti beszélgetésen sikerült meggyőznie arról, hogy az ő tervét fogadja el. Ennek hatására az uralkodó módosította a korábban elfogadott tervet. Június elején a párkányi táborban összegyűlt tábornokok és főrangúak előtt gróf Theodor von Strattmann udvari kancellár hirdette ki, hogy a császári parancs értelmében a szövetséges had egésze Buda ostromára induljon, és II. Miksa Emánuel megtarthatja a parancsnokságot saját seregteste felett. Az 1685-ben már főparancsnoki álmokat is szövögető Herman őrgrófnak és a spanyol pártnak ismét csak részben sikerült tehát Károly herceg hatalmát és befolyását csökkenteni.

 

Az ostrom és a végső roham

 

Ennek az „együtt, de mégis külön” megoldásnak köszönhetően a bajor választófejedelem nem volt hajlandó a seregzömmel vonulni, ezzel is hangsúlyozandó külön parancsnokságát és a parancs ellenére önálló akciókat is tervezett, mindezzel kiváltva a többi főtiszt rosszallását. Ezért tehát a Duna bal partjára vezette át ezredeit és Pest irányába indult. Lajos Vilmos baden-badeni őrgróf, lovassági tábornok június 16-án a váci táborból azt közölte nagybátyjával, Hermannal, hogy tudomása szerint a város falait az elmúlt két esztendőben nem javították ki, de arról nem voltak információi mekkora létszámú őrség állomásozik itt. Pest elfoglalását és megtartását azonban fontosnak ítélte, hiszen így egyrészt Budát lehet ostromolni erről az oldalról is, másrészt el lehet vágni az utánpótlástól is. A lovassági tábornok azt is megemlítette levelében, hogy egy Hatvan elleni akció is szóba került, ám végül erről lebeszélte a választófejedelmet, mivel túl sok időt vett volna igénybe és rosszakaróiknak lehetőséget adott volna bevádolásukra.

250px-hgm_ludwig_wilhelm_von_baden_baden.jpg

Lajos Vilmos badeni őrgróf, 1705. (Ismeretlen festő műve, Hadtörténeti Múzeum, Bécs)

A következő napon II. Miksa Emánuel és az őrgróf a lovassággal és a dragonyosokkal előretört egészen Pestig, amit addigra a védők szinte teljesen kiürítettek. A parancsnokok támadást rendeltek el, hogy az utóvéd visszavonulásának útját elvágják. A lovasok és dragonyosok hiába rontottak be a falak közé nem sikerült megakadályozni sem a vágóállat állománynak, sem az utóvédnek a Budára jutását.

Június 18-án a Károly herceg vezette seregtest is megérkezett Óbudához, majd a két nappal később megtartott haditanácskozáson kijelölték a táborhelyeket, valamint a működési, támadási területeket. Lajos Vilmos ösztönzésére II. Miksa Emánuel a palota elleni ostromot vállalta, így a június 21-én a Duna jobb partjára átkelt ezredeik a Gellérthegy déli lankáin állították fel táborukat. Hasonlóan tehát, mint a felvonulás alkalmával, úgy a várvívás egésze alatt is, az „együtt, de mégis külön” elv érvényesült. A katonai babérokra vágyó választófejedelem és őrgróf sokkal inkább riválisa, mintsem együttműködő partnere volt Károly hercegnek. Lajos Vilmos nagybátyjának írt leveleiben nem is mulasztotta el a magyarországi főparancsnok állandó kritizálását.

Első lépésként a lotaringiai herceg a Víziváros falait romboltatta le, majd június 24-én egy gyalogsági rohammal elfoglaltatta azt, így ekkor Buda külső védelmi övezete a keresztények kezébe került. Július 1-én megkezdődött a Bécsi kapu és az Esztergomi rondella közötti rész töretése ezen az oldalon, míg a bajorok a déli oldalon a Nagyrondellát lőtték több ütegállásból. Ezzel párhuzamosan a katonák hozzákezdtek az ostromárkok és a kitöréseket felfogó tábori védművek kiásásához, kiépítéséhez. Károly herceg arra a hírre, hogy Szári Szülejmán nagyvezír Belgrádnál összevonta a Buda felmentésére rendelt csapatait, igyekezett gyorsítani az ostrom menetén: július 13-án rohamot rendelt el a falakon lőtt rések ellen, ám ez kudarcba fulladt. Három nappal később a bajor oldalon sikerült a vár külső árkát elfoglalni, valamint a Nagyrondella kapujával szemben két magas lőállást kiépíteni, ahonnan folyamatosan tűz alatt lehetett tartani az ostromlottakat. A legnagyobb eredményt azonban II. Miksa Emánuel tüzérsége érte el: július 22-én egy mozsárból kilőtt lövedék felrobbantotta a vár egyik lőporraktárát. A detonáció nem csak az erődítmény falaiban, hanem az ostromtáborban is kárt tett. A robbanás hangjától, majd a lezuhanó kövektől megrémült katonák pedig pánikba estek és menekülni kezdtek állásaikból. A rendet csak a választófejedelem és az őrgróf személyes közbelépésével sikerült helyreállítani. Károly herceg másnap megadásra szólította fel a beglerbéget, aki azonban elutasította ezt.

Az oszmán felmentő had közeledtének a hírére július 26-án megállapodás született arról Károly főherceg és a választófejedelem között, hogy immáron nem önálló, hanem általános rohamot indítanak a következő nap reggelén Buda megvételére. Július 27-én reggel azonban II. Miksa Emánuel a támadás elhalasztását kérte, mivel az előző napon Gabriel spanyol szerzetes (a magyarok csak Tüzes Gábornak nevezték) lövedékei által felgyújtott rohamgátak (palissade) még mindig izzottak. Károly herceg a helyzet tisztázásra a bajor főhadiszállásra sietett, ám a közben eleredő eső eloltotta a még parázsló cölöpöket, így este 6 órakor 12 ágyúlövés jelt adhatott a roham kezdetére. Az északi oldalon támadó két rohamoszlop katonáinak az elhúzódó harc után sikerült befészkelniük magukat a falon lőtt résekbe és az Esztergomi rondellába. Ám az elfoglalt terület mögött egy 21 méter széles és 11 méter mély árok húzódott, amelynek másik oldalán egy újabb falszakasz magasodott.

A bajor választófejedelem oldalán szintén két támadó csoportot szerveztek, amelyeknek az árokban, az árok külső oldalán felállított üteg jobb és bal oldalán vágott úton keresztül kellett megközelítenie a Nagyrondellán tört réseket. Lajos Vilmos a rohamozók támogatására az előretolt sáncokban 30-30 jó lövészt is elhelyezett. Az északi szakaszon tapasztaltakhoz viszonyítva a bajor, szász és császári-királyi katonák akciója itt könnyebben eredményhez vezetett. A jobb oldali oszlop egységei a kapu Zwingert (fal, amely a főfal és az árok között fekszik) és a kaput, míg a baloldaliak a nyugati kis Zwingert vették birtokba, miközben megrohamozták a Nagyrondella réseit. A támadás sikerrel járt, és a védők hamarosan a palotába menekültek vissza. Az őket üldöző ostromlók azonban hamarosan kénytelenek voltak megállni, mert a palota felső szintjeiről heves tűz fogadta az élen haladókat. Lajos Vilmos mindvégig személyesen buzdította a katonákat, majd mikor látta, hogy a roham kifulladt a nagyobb veszteségek elkerülése végett a dolgosok által előkészített állásokba rendelte vissza az életben maradottakat. Óriási veszteségek árán, de az általános roham tehát elérte a célját, északon az ostromlók befészkelték magukat a vár külső védőfalának réseibe, míg délen bejutottak az erődítmény területére.

Augusztus első napjaitól kezdődően azonban a keresztény seregnek nem csupán Buda őrségével, hanem a felmentésükre érkező nagyvezíri haddal is meg kellett küzdenie. Ez utóbbi megérkezése előtt még Károly herceg és II. Miksa Emánuel újra egy általános roham megindításáról döntött, amelyre augusztus 3-án késődélután került sor. Az északi oldalon a katonáknak át kellett volna jutniuk az árkon, ám már ez is súlyos veszteségekkel járt. Mikor pedig a második fal alá értek ott már kifulladt a támadásuk. A bajor oldalon a jól járható réseken keresztül ismét két rohamoszlopot indítottak támadásra, amelyek kezdetben sikeresen nyomultak előre. A támadás azonban a nagy veszteségek ellenére hasonlóan, mint az északi oldalon végül csak elenyésző eredménnyel járt. Lajos Vilmos ismét a harcolókkal tartott, és ezúttal meg is sebesült, amikor egy lövés a hátát érte.

A keresztény seregnek tehát nem sikerült Budát a felmentő had megérkezése előtt elfoglalnia, így felgyorsították az úgynevezett cirkumvalláció, azaz a tábor körül futó sáncrendszer kiépítését. A Dunát hatalmas egymáshoz láncolt gerendákkal zárták le, 12 napi élelmiszer tartalékot halmoztak fel, a sebesülteket és a betegeket pedig biztonságba helyezték. Az ostromárkokban, Budával szemben csak 9000 katonát hagytak, míg a felmentő sereggel szemben kiépített sáncokba mintegy 31 000 főt rendeltek. A nagyvezír serege csatarendbe sorakozva augusztus 14-én tűnt fel a cirkumvalláció előtt. Szári Szülejman a balszárnyán felsorakozott 9000 katonát indította meg, hogy a Nagyszénazugnál kerüljön a kereszténytábor hátába. Támadásuk először sikerrel járt, és bekerítették Petneházy Dávid és Girolamo Lodron könnyűlovasait. Segítségükre Hans Dünnewald altábornagy küldött német vérteseket és dragonyosokat, akik hamarosan meg is fordították a küzdelem sorsát. Még tartott a nagyszénazugi lovasütközet, amikor a sáncból, a mintegy 25 000 főnyi keresztény sereg kivonult és a nagyvezír csapataival szemben csatarendbe fejlődött. Szári Szülejman azonban nem bocsátkozott harcba, hanem visszavonulót fúvatott.

Míg a szövetséges sereg zömét Károly herceg vezetése alatt a felmentő haddal való összecsapások kötötték le, addig augusztus 22-én reggelén a választófejedelem és Lajos Vilmos újabb támadást indított. A három rohamoszlopból a baloldali és a középső egyesült erővel a harmadik nekirugaszkodásra elfoglalta az István-tornyot. A jobboldali csoportba beosztott csapatok azonban még rosszabbul jártak. A keleti külső palotaudvaron keresztül előrenyomuló támadók lába alatt akna robbant, így támadásuk kudarccal végződött. Az ismételten nagy véráldozatot követelő roham kevés eredménnyel járt. A következő napokban a védők heves támadásaikkal kiszorították a bajorokat az István-toronyból, így csak a külső keleti palotaudvarban sikerült újabb állásokat szerezni.

Az oszmán had felmentési kísérleteinek elhárítása, valamint a várfalak sikeres rombolása az augusztus 31-én tartott haditanácskozáson ismét egy általános roham megindításáról tárgyaltak a szövetséges hadsereg főtisztjei, és végül szeptember 2-át jelölték ki erre az akcióra. Károly herceg ez alkalommal kísérletet tett arra is, hogy a választófejedelmet és az őrgrófot rávegye, hogy ezredeikkel az északi oldal csapatait erősítsék a támadás idején. II. Miksa Emánuel és Lajos Vilmos azonban ezt határozottan elutasította, ugyanúgy, mint a szeptember 1-én érkezett, hasonló tartalmú császári parancsnak sem voltak hajlandóak engedelmeskedni. A választófejedelem és az őrgróf önálló akciót tervezett ismét, amelynek értelmében az augusztus 3-i támadáshoz hasonlóan újra két oszlopot kívántak felállítani. A roham délután 3 órakor vette kezdetét. Az északi oldalon ismét heves és véres összecsapás bontakozott ki. Már egy órája védekeztek sikerrel a második fal védői, amikor a rondella melletti nyugati falszakaszon tört réshez felért a jobb oldali rohamoszlop. Az első hullámuk támadása még összeomlott a védők muskétatüzében, ám a második már elsöpörte a janicsárokat, akik elkezdtek a városba visszavonulni. Miután a keresztény csapatok áttörték a védelmet a beglerbég megmaradt katonáival a legkeletibb utcába vonult vissza és a végsőkig, halálukig harcoltak. A bajor oldalon a kirendelt két rohamoszlop támadása Károly herceg csapatainak a megindulását követően vette kezdetét. Hiába buzdította katonáit a választófejedelem és az őrgróf kivont karddal, a bajorok és szászok csak lassan tudtak előrenyomulni. Végül sikerült a romos palotaépületet a hatalmukba keríteni. Támadásukat pedig folytatták, üldözve az előlük menekülőket. A bajorok nem tudták, hogy a palota előtt összegyűltek már kapituláltak, így rájuk támadtak. A kétségbe esett védők ekkor újra fegyvert ragadtak és csak Csonka bég határozott fellépésének volt köszönhető, hogy nem folytatódott a harc, ám a további vérrontást így sem sikerült elkerülni.

 

Vae victim!

 

Jaj, a legyőzötteknek! A latin szállóigével szemléletesen és tömören ki lehet fejezni, mi történt 1686. szeptember 2-án Buda török őrségével és lakóival. A Budára benyomult keresztény katonaság ugyanis hatalmas pusztítást vitt végbe. A beglerbég halála után ugyan megszűnt az őrség szervezett ellenállása, ám a győzelemtől megrészegedett, bosszúra és ne feledjük el, hogy zsákmányra éhes ostromlók oktalan öldöklésbe és gyújtogatásba kezdtek. A győztesek kezére került mintegy 6000 törököt hadizsákmánynak tekintették és rabszolgaként bántak velük, adták-vették őket. Johann Dietz, aki a brandenburgi választófejedelem ezredeivel vett részt az ostromban, életrajzában megörökítette, hogy ő is „fogságba ejtett” egy török anyát, a két gyönyörű lányával. A sátrában étellel és itallal kínálta őket, és már azon gondolkozott mitévő legyen, amikor is felettese megparancsolta neki, hogy az értékes zsákmányt adja át számára. Későbbi sorsukról azt tudta, hogy megkeresztelkedtek és jó házasságot kötöttek. Néhány török asszonyt keresztény katonák vettek feleségül (később az egri törökök esetében is volt hasonlóra példa), így itt maradtak Budán. A foglyok egy részét kiváltották, míg a fogságban maradtak azonban szétszóródtak Európában.

A vesztesek sorsában osztozott a budai zsidó közösség is, amely ekkor már több mint négy évszázados múltra tekintett vissza. Az ostromló keresztény sereg táborában különböző mende–mondák keringtek róluk. Egyesek tudni vélték, hogy a védők között 1000 zsidó is szolgált. Mások szerint csak ajándékokkal ösztönözték nagyobb kitartásra a védőket. A már említett Dietz leírja, hogy a végső, szeptember 2-i roham alkalmával az őrségen, valamint a török nőkön és gyermekeken kívül, a várban nagy számban található zsidók is kétségbeesetten a védművön lőtt rés megvédésére rohantak. A Bambergben kihallgatott budai Jakab azonban csak arról tett említést, hogy „az ostrom idején a szombati nap kivételével a zsidóknak vizet, fát, köveket, lőszert kellett szállítaniuk és egyéb munkát végezniük.”

A budai zsidóságnak Buda védelmében betöltött pontos szerepét talán soha nem lehet tisztázni, ám az bizonyos, hogy ők is sokat szenvedtek az ostrom ideje alatt. Schulhof Izsák Nagy gyászdal című versezetében örökítette meg az ostromlottak mindennapjait, rettegésüket a becsapódó ágyúgolyóktól és vízhordásnál a keresztény muskéták tüzétől: „egész nap ültem a sötétségben”; „a gonosz kart és koponyát zúzott szét”; „az utcán kard pusztít, a szobákban rettegés”; vizünket életveszéllyel hozzuk.”

A budai zsidók igazi szenvedése azonban a keresztény csapatok szeptember 2-i sikeres rohamával kezdődött, amikor a várba éppen a negyedükön keresztül benyomuló magyar és német katonaság esztelen dühének közülük jó néhányan áldozatul estek. A már többször említett Schulhof a Budai krónikaban a következőképpen örökítette meg ezt: „nagyon sok katona rontott be hozzánk, gyalogosok (németül: Musketiere), kezükben tartva pusztító eszközeiket, a lőfegyverüket, csupasz kardjukat, valamint magyar huszárok is, ők görbe kardjukat fogták kezükbe. És az istenházában vágóáldozatot áldoztak: Izrael fiainak ártatlan vérét ontották.” Ekkor a zsinagógába menekültek közül hetvenkettőt lemészároltak. A már fogságba esett, és egy hajóra terelt mintegy négyszáz zsidóra szintén a pusztulás várt, mivel a magyar katonák rájuk rohantak, és akiket nem tudtak felkoncolni közülük, azok a Dunába ugorva fulladtak meg.

A megmenekülteket a győztesek, hasonlóan a törökökhöz, árucikként adták-vették, vagyonukat pedig prédának tekintették. Váltságdíj reményében, aki csak megtehette, igyekezett magának néhányat megkaparintani. Esterházy Pál nádor lovasai tíz zsidót fogtak el, akiket aztán Kismartonban telepítették le. Johann Dietz életrajza szerint a brandenburgi katonákkal nemcsak szép török hajadonok, hanem gazdag zsidók is Berlinbe kerültek, és a bajor választófejedelem tisztjei is szép számmal részesültek ebből a „zsákmányból.”

Budát tehát 145 évi megszállás és 77 napi ostromot követően foglalták vissza a keresztény csapatok az Oszmán Birodalomtól. A siker híre az egész keresztény Európát bejárta, mindenhol ünnepségeket és tűzijátékokat rendeztek a hős ostromlók tiszteletére. Talán manapság sem kellene elfeledkeznünk e jeles eseményről.

Bagi Zoltán Péter

A bejegyzés trackback címe:

https://missiles.blog.hu/api/trackback/id/tr511691377

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rozsé drazsé 2016.09.10. 16:18:31

Petneházy csatadöntő lovasrohama, (Vak) Bottyán János csapatainak kézitusája a bécsi kapunál valahogy kimaradt a cikkből. Kellett a hely izrael fiainak? Vagy nem értem...

Várháborúkkora · facebook.com/missiles.blog.hu 2016.09.10. 16:35:30

Kedves Rozsé!

Valójában annak a kérdését, ki jutott fel elsőként a falra - kihagytam. Szántszándékkal! Egyrészt nem egyértelmű, több verzió is létezik. Legalább négy személyt lehetne megnevezni és ebből csak kettő a magyar. Másrészt egy nagyobb, könyv formában is megjelenő tanulmányban kívánok ezzel foglalkozni. Másrészt, hogy kellett-e vagy sem?! Szerintem kellett, ez kevéssé ismert, mint a Cserei Mihály által a magyar hagyományba került Petneházy-féle tett. Ezzel sem árt tisztában lenni.

bukszindeksz 2016.09.10. 16:58:04

Köszönöm, remek cikk!

Alick 2016.09.10. 17:28:13

Azzal együtt, hogy fasza dolog volt a törökök kiűzése, Magyarország függetlensége csőbörből vödörbe került...

PonDrow 2016.09.10. 19:00:19

Tanulságos, olvasmányos, érdekes cikk volt! :) Köszönöm

"ohann Dietz, aki a brandenburgi választófejedelem ezredeivel vett részt az ostromban, életrajzában megörökítette, hogy ő is „fogságba ejtett” egy török anyát, a két gyönyörű lányával. A sátrában étellel és itallal kínálta őket, és már azon gondolkozott mitévő legyen, "

Khmmmm :)

szaszia 2016.09.10. 19:43:44

Én is köszönöm, igazán sokat tanultam.
süti beállítások módosítása