Missiles, a 16-17. század hétköznapi történelme

Várháborúk kora

Esztergom 1543. évi ostroma

2016. szeptember 30. - Várháborúkkora

var_tortenete_2.jpg Az esztergomi vár a Dunakanyar egyik uralkodó pontjára, egy 156 méter magas meredek, sziklás hegyre épült, amihez nyugat felől az érseki- vagy Víziváros kapcsolódott. Utóbbitól szintén nyugatra terült el a királyi város, amely nem érintkezett közvetlenül Esztergom többi részével. A vártól délre magasodik az a Szent Tamás-hegy, ahonnan 1543-ban az ostromlók az egész várudvart tűz alatt tarthatták. Buda eleste után Esztergom stratégiai fontossága felértékelődött, hiszen mind az új vilajetközpont védelmének, mind Bécs ostromának bázisául szolgált.

Szülejmán szultán (1520-1566) 1542 végén Edirnébe vonult, hogy megkezdje az előkészületeket a következő, immáron hatodik magyarországi hadjáratára. A hadművelet fő céljaként azt tűzték ki, hogy a stratégiai fontosságú dunai és drávai hadiút mentén elhelyezkedő várak meghódításával Buda körül megfelelő védőgyűrűt hozzanak létre, majd az így elfoglalt erősségek egy Bécs elleni támadás kiindulópontjául szolgáljanak.

A pozsegai és mohácsi bégek már a szultáni fősereg megérkezése előtt Szlavónia területén több kisebb erősséget elfoglaltak, majd májusban a Dráva jobb partján épült Valpó ostromához kezdtek, ám ez a kísérlet kudarcot vallott. Mivel a Perényi család birtokában lévő vár Szülejmán hadseregének tervezett támadási útvonalába esett, így a szultán Ahmed ruméliai beglerbéget küldte ellene, akinek csapatai június 22-én megadásra is kényszeríttették a vár parancsnokát. A szultáni fősereg Valpón keresztül vonulhatott egy másik Perényi-vár, Siklós elfoglalására, amelyet őrsége július 7-én adott fel. A Dél-Dunántúl legjelentősebb erőssége, Pécs, amelynek átadását már 1541 szeptemberében követelte a szultán Izabella özvegy királynétól, kardcsapás nélkül került az Oszmán Birodalom birtokába.

A fősereg 1543. július 22-én érkezett meg Budára, ahol a következő napon megtartott tanácskozáson Szinán csausznak, a szultán udvari történetírójának feljegyzései szerint Szülejmán azt a parancsot adta, „hogy az ágyúkat azonnal készítsék el és vontassák a hajókra. [...]Másrészt a padisah ő felsége azt a parancsot, hogy a rumilii béglerbég, Ahmed pasa, és a buduni [budai] béglerbég, Mohammed pasa, a kormányzásuk alatt lévő sereggel rögtön induljanak el és menjenek Uszturgun [Esztergom] vára felé. Ezek tehát egy perczet sem késve, rendbe hozták hadi szükségleteiket s éjt itt töltve, reggel megindultak és még azon nap tábort ütöttek az átkozott gyaurok nevezett vára előtt. […] Másfelől a hatalmas világhódító, t. i. a szerencsés Szulejmán szultán őfelsége, azt a legfelsőbb parancsot adta és határozott megbízást adta szolgájának, Ibrahim pasa anatolii [anatóliai] béglerbégnek, hogy a Tuna [Duna] hátán lévő hajókon küldött ágyúk mellett jöjjön a szárazon...”

1543. július 24-én Ahmed ruméliai és Mehmed budai beglerbég csapatai megkezdték Esztergom körülzárását, amely őrségéről Istvánffy Miklós a következőket jegyezte fel történeti munkájában:„... a spanyol benn lévő oltalmazó nép, mely Liscanus [Lascano] Musica Márton hadnagysága [...] alatt beléhelyeztetik vala, az érsek elmenetele után ki sok vitézlő és nagy szolgáknak s alatta valóknak seregét tartá vala, a helynek oltalmazására, örömesben és jobban vigyázna. Kevéssel a megszállás előtt Ferdinánd spanyol Salamanca Ferencet belébocsátá vala két olasz seregekkel. [...] Az olaszokat a németek követék, kiknek két harmincas seregét ratisbonai barát, Ferenc vivé be, és mindnyájan a spanyoloknak példájokkal nagy vidámsággal és erejekben való bizakodással az ellenség érkezését várják vala, jóllehet mindöszve ezer s hatszáz számú gyalognál nem többen valának.” Az 1542-ben honfiúsított Lascano azonban kevésnek ítélte ezt az 1600 főt, ezért csak a Víziváros, és a vár védelmére szorítkozott, míg a királyi várost kiüríttette.

Az oszmán hadsereg előhada nem tudta elzárni teljesen az Esztergomba vezető utakat, így a következő napokban Várday Pál esztergomi érsek hadnagya, Horváth Bertalan 200 vágómarhát hajtatott be az ostromlottaknak.

A mintegy 45 ezer főre becsült szultáni fősereg, két nappal később, július 26-án érkezett meg Esztergom falai alá, és nyomban hozzáláttak a vár védműveinek szemrevételezéséhez, a tábor és az ostromsáncok kialakításához. A várba három, korábban a muszlim hitre áttért renegátot küldtek, hogy spanyol, olasz és német nyelven beszélve szólítsák fel a várbeli had hadnagyát, az erősség átadására – ezt azonban Lascano megtagadta. A következő napon Ibrahim anatóliai beglerbég is Esztergomhoz ért csapataival, és a város túlsó (északi) oldalán ütött tábort. Mindeközben a vár őrsége újabb erősítést kapott, mivel július 28-án ismét Horváth Bertalan ügyességének és helyismeretének köszönhetően 30 hajón Komáromból élelem, lőpor és 600 katona jutott az erősségbe. Az ezen felbátorodott spanyol, olasz és német katonaság ekkor, Istvánffy szerint, egy sikeres kitörést is végrehajtott, viszont a következő napon az ostromlók táborába megérkeztek az ostromtüzérséget szállító hajók, amivel befejeződött Esztergom körülzárása, azaz lezárult az ostrom első szakasza.

Július 31-én kezdődött el a réslövés. Istvánffy szerint „... a törökök […] az öreg lövőszerszámokat a Szent Tamás hegyére [...] nagy sietséggel felvonák, a mieink a várban magokat hallgatásban tartván, s Liscanus [Lascano] sem tettetvén a dolgot, mindazáltal mit akarna, hogy légyen, a vitézlő alattomban arra inté: Az ellenségtől azon a helyen helyheztetvén a lövőszerszámok, senki ellenek nem tusakodván és sáncokat vetvén s kasokat közikben csinálván a mieink, kik arra a kerítés részére majd minden lövőszerszámokat nagy munkával odavontak vala, azokat az ellenség erősségire hirtelen igazgaták, s kisütögetvén a törökökben felette nagy kárt tőnek, holott mind a pattantyús mesterek s janicsárok is sokan megölettetvén, az ágyúkat, kerekek eltöretvén, haszontalanokká tették volna, úgyhogy egynéhány napig arról a helyről a lövőszerszámok elszüntenek volna, míg mások vonyattatnának helyekbe.”

Bár az oszmán tüzérség a Szent Tamás-hegy irányából hiábavalóan, és igen nagy veszteségekkel igyekezett lerombolni az erősség falait, addig más ágyúállásaik sikeresen működtek, ezekről Istvánffy a következőképpen számol be: „Ulamán penig igen nagy s temérdek tornyot, mely az budai kapu mellett vagyon, odavonyatván, az álgyúkat töretni kezdé oly következéssel, hogy midőn igen nagy és sok lövésekkel a falnak erőtlenebb részeit lőnék, a megszállottaknak igen nagy kárt tennének... úgyhogy még az igen temérdek kőfal is nem sokáig állhatná meg a szüntelen lőttetett golyóbisoknak erejét, hanem nagy ropogással leromlana, s melynek töredékivel a mieink megsebesíttetvén nagy veszedelemben forgának...”

A vár, és a Víziváros védműveinek töretése egészen augusztus 5-ig tartott, és mind a falakban, mind az emberéletben olyan mértékű pusztítást végzett, hogy az oszmán hadvezetés megítélése szerint egy általános, döntő rohammal az erősséget bevehetik. Ennek következtében augusztus 6. és 8. között a várvívás harmadik, azaz utolsó szakasza vette kezdetét: a rohamok. Szülejmán pasa, nagyvezír augusztus 6-ára általános rohamot rendelt el. Istvánffy szerint a törökök háromszor is rohamra indultak, de eredménytelenül, ugyanis a védők sűrűn előreszegezett lándzsáikkal meg tudták őket állítani, így a szűk réseknél nem érvényesülhetett a törökök számbeli fölénye. Az ostromlók a Duna felől is támadták a várat, és betörtek a Vízivárosba, ám ekkor még sikerült őket onnan kiszorítani.

Az ostrom során többen is kiszöktek a várból, és Istvánffy leírásából tudjuk, hogy közülük egy Crotonból származó öreg olasz tüzér javaslatára helyezte el az oszmán hadvezetés a várral szemben lévő sziget (mai Prímás-sziget) északi nyúlványán ágyúi egy részét - innen lehetett a legjobban lőni a Víztornyot, és a védők sem tehettek ellene semmit, mert az ágyúállásoktól elválasztotta őket a Kis-Duna vize.

Rusztem pasa, másodvezír augusztus 7-én újra körbejárta az erősséget, miközben az őrség megtörésére mozsárágyúkat hozattak, és azokkal lőtték a vár, és a Víziváros házait. Ekkor omlott össze a Szent Adalbert Székesegyház nyugati boltozata, több védőt temetve maga alá; eddigre a janicsárok is előrehaladtak az árkok ásásával, egyre közelebb jutottak a falakhoz - segítség pedig sehonnan sem érkezett már az ostromlottakhoz; az őrség kitartása kezdett meginogni. Augusztus 8-án újabb rohamot rendeltek el a védművek ellen, amiről Istvánffy azt jegyezte fel, hogy „… Megrettentvén azért a mieink, midőn a fokon nem mernének állani, a törökök a kőfal hézag-omlásán felmenni akarnának, és nagy ordítással s kiáltással Ulamán és Ibrahim intésére felmennek vala. De igen nagy haszna vala a löveseknek, melyeket a mieink fenyűszurokból és puskaporból s egyéb gyullasztó eszközből csináltanak, melyeket midőn az ott alatt járókra gyakorta merészen hánnának, minthogy keveseknek volna igen sisak a fejeken, avagy fegyverderekok rajtok, nagy veszedelemben forgának, környül elégetvén a láng, valamihez ér vala, melyek mikor az testekre és ruhájokra esnének, midőn el akarnák magokról mozdítani, az nyavalya a mozdítással öregbittetvén, mint egy rüh, inkább terjed vala.

Azonközben a spanyolok társokkal együtt igen tudósan forgolódván puskájokkal sokat az ellenségben lövéssel elvesztenek vala, mely ostrom majd nyolc óráig tartaték [...] az éktelen sokaságú pogánságot [...] nagy kártétellel, igen nagy vitézséggel visszakergették volna...”.

Míg azonban a várőrség a rohamot visszaverte, a Duna felőli oldalon pár portai lovas és janicsár bemászott a Víztoronyhoz, és levágta az otthagyott 18 fős őrséget, így megszűnt a várvédők vízellátása. Noha az érsek még az ostrom elején felajánlotta 200 hordó borát, annak sok hasznát nem vehették az ostromlottak. Az őrség létszáma is jelentősen csökkent, a vár falain keletkezett réseket sem tudták már kijavítani, földsáncokkal eltorlaszolni, mivel a talaj sziklás volt.

Ebben a helyzetben a védők többsége a vár feladását kívánta, így egy olasz zászlótartó is, név szerint Giovanni Massa, aki két társával együtt még augusztus 8-án kiszökött, és szabad elvonulás fejében fel kívánta adni a várat. Mivel nem a főhadnaggyal történt a tárgyalás, az ostromlók táborából visszaengedték a zászlótartót, hogy rávegye a parancsnokokat az átadásra. A sebesült Lascanot helyettesítő Salamanca először kivégzéssel fenyegette meg a taljánt, ám félve a várvédők lázadásától meghagyta életét, és látva a reménytelen helyzetet, Szülejmán szultán pecsétes hitlevelére átadta a várat. Az őrséget azonban nem engedték ki azonnal Esztergom falai közül; a szultán parancsára augusztus 11-én a várvédőket erőszakkal hajtották ki a várból, hogy az elesetteket (ostromlót és ostromlottat egyaránt) temessék el, hozzák rendbe az árkokat, és vegyenek részt az ágyúk hajókra szállításában.

A várőrség megmaradt spanyol, itáliai és német zsoldosait az ostromlók hajókra rakták, és a Duna Esztergommal átelleni oldalára szállították, onnét gyalog vonultak Komáromig, ahova augusztus 14-én érkeztek meg, innét szekerekkel vitték őket tovább Pozsonyba. Lascanot és Salamancát itt Niklas von Salm Ferdinánd király parancsára letartóztatta, és börtönbe vetette - csupán 1544-ben szabadultak a fogságból.

A több mint két hétig tartó ostrom után az őrség átadta a Budát Béccsel összekötő szárazföldi, és vízi út mentén fekvő, stratégiai fontosságú Esztergomot. A vár a vilajetközpontot védő erősségek egyik legfontosabbikaként a Hódoltság végéig még további hat ostromot kellett, hogy kiálljon.

Bagi Zoltán Péter

A bejegyzés trackback címe:

https://missiles.blog.hu/api/trackback/id/tr7211755987

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.