Missiles, a 16-17. század hétköznapi történelme

Várháborúk kora

Dicsőséges magyar hadjárat 1566 nyarán, Arszlán pasa várpalotai kudarca, Veszprém és Tata visszafoglalása

2017. január 20. - Várháborúkkora

 

v02_varpalota_1569_01.jpgMind Bécsbe, mind pedig a magyar határvidékre már 1566 januárjának elején hírek érkeztek arról, hogy Szulejmán szultán újabb hadjáratra készül a Habsburg Monarchia ellen. Ám mielőtt a szultáni fősereg megérkezhetett volna a hódoltsági helyi erők akcióba kezdtek. Szent György napján (április 24-én) egy rajtaütéssel elfoglalták a Gömör megyei Ajnácskő várát. Tavasz végén pedig a budai beglerbég, Arszlán pasa tervezett egy hadjáratot. Istvánffy Miklós szerint hadműveletének célját, Palota (Várpalota) elfoglalását már a katonáinak és a szükséges hadszereknek az összegyűjtése, összevonása idején sem titkolta. Arra, hogy Arszlán választása miért esett e várra a kortárs történetírók, ha más módon is, de lényegében ugyanazt a választ adták. Forgách Ferenc szerint azért támadták meg Palotát, mivel Thury György a katonáival néhány nappal korábban Székesfehérvárnál vereséget mért egy török csapatra. Istvánffy ugyanerről azt jegyezte le, hogy a pasa „Thuryn s az palotai tolvajokon való bosszúállásra” miatt vonult a vár ellen. Ha mindezeket figyelembe vesszük, akkor azt is feltételezhetjük, hogy Palota és annak őrsége – igaz léptékeiben sokkal kisebb mértékben – hasonló megítélés alá eshetett, mint Sziget és Gyula. Mindhárom vár komolyan zavarta/zavarhatta a hódoltságban állomásozó katonaság mozgását és utánpótlását, hiszen egy-egy olyan „előretolt” erősségről volt szó esetükben, amelyekből kiindulva veszélyes portyákat lehetett vezetni. Palota stratégiai szerepével pedig Arszlán már székesfehérvári bég korszakából tisztában volt, emellett megfelelő helyismerettel is rendelkezett.

A pasa tehát seregét a Thury György parancsnoksága alá rendelt erősség ellen vezette. Hadának létszámát és erejét az egykorú magyar és német nyelvű források is 8 és 10 ezer fő közé tették, amely ekkor a teljes hódoltság mozgósítható katonaságát jelentette. Az ostromló sereg még jelentős tüzérséget is magával vitt a vállalkozásra.

A palotai védelmet irányító Thury György királyi hadnagy ezzel szemben mintegy 500 katonát tudott a falakra vezényelni. Ennek a létszámnak a jelentős része már erősítésként érkezett a vár falai közé. Tüzérségének pontos számát nem ismerjük, azonban az biztos, hogy 1561. évi összeírás szerint ekkor egy nagy bombavető ágyú, kilenc nagy és kis „sólyomágyú” (Falkaune és Falkonett), valamint 153 különböző kézi lőfegyver állt rendelkezésre.

Arszlán pasa serege 1566. június 5-én esete körülzárta Palotát és megkezdődött az ostrom. A törökök sáncokat építettek és hevesen lőni kezdték a vár falait. Zasius jelentésében azt vetette papírra, hogy június 6-tól 10-ig sok ezer ágyúgolyót lőttek ki Palotára és egy torony be is omlott. Istvánffy művéből azt is megtudjuk, hogy a pasa először a kaputól jobbra épült úgynevezett Móré-bástya ellen irányíttatta lövegeit, ám itt az erős védművek miatt nem érte el a kívánt hatást az ágyúzás. Ezek után a vár keleti oldalával szembeni magaslatra helyeztette át tüzérségét, ahonnan már sikerült rést lövetnie a falakon. A leomló kövek pedig betemették a várárkot is. A rohamot mégsem indíttatta meg Arszlán, mivel két helybeli magyar foglya (Pap Péter és Péter deák) ugyanis azt állította, hogy csapatainak a támadás során a kápolna alatt található tíz vagy tizenkét láb mély boltozatos pincén is át kellene kelniük. A pasa tehát tovább folytattatta a falak töretését, ám az ostromlottak is derekasan lőtték az ellenség sáncait Thury irányítása alatt. Ennek köszönhetően két Budáról hozott pattantyúsmestert is megölték.

Egyes források szerint a harcokban Thury maga is súlyosan megsebesülést. Forgách megemlítette ugyanis művében, hogy a palotai parancsnok „szemközt sebet … kapott.” Ortelius pedig még tovább ment. Ő egyenesen azt állította, hogy Thury súlyosan megsebesült és ekkor az ostromlók feladásra szólították fel, amit elutasított. Ezzel szemben Istvánffy Thury sebesüléséről egy szót sem ejtett művében. A palotai parancsnok bátor helytállása mellett a „magyar Lívius” csak azt tartotta fontosnak róla lejegyezni, hogy június 17-én Salm csapatai elé személyesen lovagolt ki. Majd kicsivel később megemlítette, hogy mivel nem akart tovább szolgálni „a kicsin hírt-nevet” adó Palotán, ezért lemondott tisztéről, amelyet unokatestvére, Thury Márton vette át, míg ő „győri seregrendeket igazgatja,” azaz a győri végvidéki főkapitány hadainak Feldmarschallja lett. Az bizonyosnak tűnik, hogy ha sebet is kapott, akkor sem lehetett súlyos, mint ahogyan Ortelius állítja, hiszen akkor nem vehetett volna részt a további, júniusi-júliusi harcokban. Ráadásul Istvánffyhoz Thury sebesülésének a híre biztosan eljutott volna, hiszen később a híres törökverő vitéz Kanizsán szolgált, míg a történetíró ott volt birtokos, testvére pedig szintén a várban szolgált. Így az anekdotákra és katonatörténetekre fogékony és ezeket előszeretettel megörökítő „magyar Líviusnak” erről is hallania kellett volna.

Na, de térjünk vissza az 1566. esztendőhöz. Thury ugyanis kiküldte Farkas nevű öccsét és Pálffy Ferencet segítséget kérni. Az uralkodó azonban a hadnagy-prefektus segélykérésétől függetlenül mozgósítani kezdte a rendelkezésre álló katonaságát. II. Miksa és az Udvari Haditanács tehát vélhetőleg nem Thurytól, hanem Salmtól értesült először Palota ostromáról. A haditanács protokollum könyvébe a győri végvidéki főkapitány első jelentését az eseményekről június 7-én jegyezték be. Az Udvari Haditanács pedig még aznap utasította Salmot, hogy mentse fel Palotát. Két nappal később pedig Thurynak küldtek egy felszólítást, hogy tartson ki, ám a felmentésre szánt jelentősebb létszámú katonaság mozgósítása csak június 10-én kezdődött meg. Ekkor kapott újra Salm utasítást arra, hogy katonáival készen álljon Palota felmentésére. Szintén június 10-én pedig Schwendit intették arra, hogy minél hamarabb küldje Georg von Praun és Christoph von Schellendorf lovasait Thury megsegítésére. Mind Istvánffy, mind az év végén összeállított hadijelentés említést tett arról, mikor II. Miksa Thury Farkastól tudomást szerzett a palotaiak szorult helyzetéről parancsot adott a végvidéki, a vármegyei katonaságnak, valamint a frissen a Német-római Birodalomban felállított gyalogságnak, hogy Győrnél gyülekezzenek. A protokollum könyvek bejegyzései is megerősítik, hogy az udvar megtette ezeket az intézkedéseket. Június 11-én és a következő napon az udvari haditanácsosok elrendelték a magyar végvidéki katonaság, illetve a környék magyar előkelői számára, hogy gyülekezzenek Palota felmentésére. Ez utóbbi intézkedésről június 13-án Salm még valószínűleg nem tudhatott, mivel ekkor azzal fordult az Udvari Haditanácshoz, hogy parancsolja meg a vármegyei hadaknak és a magyar uraknak segítsenek a hadművelet végrehajtásában. Az Udvari Haditanács szintén június 12-én parancsot küldött gróf Georg von Helffensteinnek és Salmnak, hogyan mentsék fel az ostromlott várat. Június közepére a birodalmi, vármegyei, végvidéki és magánkatonaságból mintegy 15 000 főnyi had gyűlt össze Győr mellett.

A pasa azonban még a felmentő had megindulása előtt félbehagyta a várvívást. A felderítésre kiküldött Lufti Deli ugyanis azokat a szekereket vélte a felmentő had közeledésének, amelyeket Salm a győri védművek megerősítésére küldött ki, hogy a környező bakonyi erdőkből fát hozzanak. Így a győri végvidéki főkapitány június 17-i dátummal megírhatta az Udvari Haditanácsnak, hogy Palota megmenekült az ostromtól. Bár ez még ekkor egyáltalán nem volt biztos.

Bár Arszlán pasa seregével nem vállalkozott arra, hogy összecsapjon a Salm és Helffenstein vezette keresztény haddal, hanem visszahúzódott Székesfehérvárhoz, ám amennyiben hihetünk Leonhard Tielesch körmöcbányai jegyző július 5-i jelentésében foglaltaknak, akkor ez azonban két etapban történt meg. A budai beglerbég ugyan fellobbanó jelzőtüzeket látva elmenekült Palota alól, ám másnap már azt tervezte, hogy visszatér és folytatja az ostromot. Ekkor azonban hírét vette, hogy a győri táborba erősítés érkezett, befutott ugyanis Klaus von Hatstatt regimentje és Schellendorf lovassága, így inkább lemondott szándékáról. Ezzel egy időben a még mindig Győrnél álló Salm meg akarta szerezni a pasa teljes tüzérségét, ezért előreküldte Schellendorf lovasait, ám az akció nem járt sikerrel, mivel csak két kis kerekes ágyút tudtak megszerezni, valamint a hátrahagyott élelmet és lőport, amit be is szállítottak a várba. A felmentő sereggel megérkező Salm pedig elrendelte, hogy az őrséget erősítsék meg, a leomlott falakat pedig állítsák helyre. Ez utóbbira nagy szükség is volt, hiszen még június végén is az a hír járta, hogy „a török tán újra Palota ostromához fog. Gyakori a kopjatörés az őrséggel.”

Az összegyűlt német és magyar hadak vezetői azonban szintén támadást terveztek. A végső döntés értelmében először Tatát, majd Veszprémet, végül pedig Székesfehérvárt kívánták elfoglalni.

A Tata ellen tervezett támadásra azonban ekkor még nem került sor, ugyanis már a hadjárat elején más irányt vettek az események. Zasius erről a szász választónak június 25-én írt jelentésében a következőképpen számolt be: „Tata felé indúltak, de rögtön Fehérvárnak tértek el. A török tábort akarják meglepni.” A birodalmi vicekancellár július 2-án, illetve Tielesch július 5-én arról számolt be, hogy Arszlán pasa elkerülte az összecsapást és Budához vonult vissza erőivel. A remélt harc tehát (ismét) elmaradt, ám a Magyar Bálint lovasai által elfogott török katonák azt vallották, hogy a veszprémi bég 300 lovasával portyára indult. A kihallgatást követően a magyarok igyekeztek rávenni Salmot, hogy használja ki az alkalmat és támadjon Veszprém ellen. Zasius július 2-i jelentésében azt írta, hogy leginkább Thury járt ebben az élen, ő győzte meg a végvidéki főkapitányt. Ezzel szemben azonban Istvánffy a volt palotai királyi hadnagyon kívül Török és Gyulaffy nevét is megemlíti, mint akik a Veszprém elleni támadás mellett kardoskodtak.

Tielesch részletesen számolt be az eseményekről. Szerinte Salm maga mellé vetté Hans von Ruebert egy zászló német lovassal, hogy felderítse a vár gyenge pontjait. Az őrség megpróbált ágyúzással elkergetni őket, de kísérletük félresikerült, így dőlt le egy egész nagy falszakasz. Salm állítólag ekkor felkiáltott:”Ej! Ezt Isten akarta! Ez egy jel, hogy az Úristen kezünkbe akarja adni Veszprémet!” A győri végvidéki főkapitány a leomlott falszakasz ellen irányíttatta ágyúit, hogy az őrség ne tudja ezt újjáépíteni. Ezek szerint tehát a keresztény tüzérség csak a fal ledőlése után kezdte meg működését.

Az ostromlottak megpróbálták az ostromlók ágyúit beszegezni. A selmecbányaiak leveléből kiderül ugyanis, hogy éjszaka 60 török kitört a várból, ám a megépített ostromsáncokba helyezett katonaság visszaverte támadásukat.

Másnap, vasárnap, június 30-án reggel a magyar és német katonák prédikációt hallgattak, majd reggel kilenc órakor háromszor Jézust kiáltottak, és három ágyút elsütöttek. Salm és Helffenstein ötezer főt jelölt ki mindkét nációból, hogy három különböző irányból a rohamot intézzenek. A németek első rohamoszlopának (négy zászlónyi gyalogos) a leomlott fal ellen, míg a másodiknak (két zászlónyi gyalogos) a vár túloldala ellen kellett támadnia. A magyarok pedig a vár kapuja ellen rohamoztak. Ez utóbbit írta le Forgách a történeti munkájában: „A magyarok szekercékkel bedöntik a kaput, mások létrákon kapaszkodnak; elsőnek Gyulaffy László rontott be emberivel a kapun, és tüzes csóvákat vetett a tetőkre; rövidesen behatoltak a németek is; ugyanakkor véletlenül felrobban a lőpor is.” Egész napon át tartó harc alakult ki, amelyben az őrség valamennyi tagját, kivéve három magyart, levágták. A nők és a gyerekek életben maradtak, mivel egy templom boltozata alá húzódtak. Istvánffy megjegyezte, hogy egy „szép ékes termetű” lányt Hatstatt kapott ajándéka. Az ostromlók is nagy veszteséget szenvedtek, hiszen kétszáz fő halt meg közülük. A keresztények hatalmas zsákmányhoz jutottak (lovak, arany, ezüst és ruhák). Istvánffy és Forgách is azonban megjegyezte, hogy a német és a magyar katonaság összeveszett a prédán. Közöttük is komoly küzdelem alakult ki.

Salm gondoskodott Veszprém védelméről. Széchényi Mihályt rendelte oda, aki mellé saját lovasságát és kétszáz gyalogost adott. A vár és környéke egyébként annyira elpusztult már az állandó harcok során, hogy a győri végvidéki főkapitány kénytelen volt újra Győrhöz visszavonulni, majd némi pihenő után indult csak el Tata alá. A hadművelet kezdetének pontos idejét nem ismerjük, de az egészen bizonyos, hogy Forgách állításával szemben nem fejeződött be július közepére. Úgy tűnik, hogy az ostromra valamikor július második felében kerülhetett sor. Azonban nem csak datálni nem tudjuk pontosan Tata visszafoglalását, de a forrásaink nem kényeztetnek el bennünket az események leírásával sem. Egyedül Ortelius és Istvánffy művében maradt fent egy-egy rövid leírás. Eszerint, mikor Salm és Helffenstein Tata alá érkezett az őrséget a vár feladására szólították fel. Erre azonban nemet mondtak, amelyre a keresztények tűzérsége elkezdte a védművek törését, és hamarosan rohamra alkalmas rés tátongott a falakon. Salm – hasonlóan Veszprém ostromához – a támadó csapatokat három részre osztotta. Titokban ezer muskétást a vár jobb oldalára rendelt az árokba. Szintén ugyanekkora katonaságot küldött a már lerombolt falakkal szemközt. Míg 2000 fő a vár kapuja ellen kellett, hogy rohamozzon. Salm amikor a riadót fúvatott az őrség egésze a leomlott fal védelmére rohant. Ekkor a győri végvidéki főkapitány is rohamra indította katonáit a várkapu ellen, ezt betörték és benyomultak a vár belsejébe. Az őrség azonban nem adta meg magát, és az így kialakult heves harcban az ostromlók 50 fő kivételével mindenkit lemészároltak. Ők a belsővárba zárkóztak be egy Kurt nevű janicsáraga parancsnoksága alatt. Hamarosan azonban fel kellett adniuk magukat. Több előkelő bég is így került a keresztények fogságába, közöttük volt Arszlán pasa unokatestvére is, akit Bécsbe küldtek. A vár védelmét pedig Salm „Thüringiai Gáspár seregéből való válogatott 50 németre oltalmul bízá.”

Tata elestét követően a Vértes-hegység erősségeibe, Vitányra (Vértessomló közigazgatási területe) és Gesztesre (Várgesztes) rendelt török őrségek magukra hagyták a rájuk bízott várakat. Istvánffy szerint Salm ezekbe is katonaságot helyezett el, mielőtt visszatért volna ismét Győr alá. Ortelius is ezt örökítette meg művében. Szerinte Vitány és Gesztes mellett Csókakőt és Zsámbékot is elhagyta az őrsége. Az erősségeket pedig egyszerűen felgyújtották. Salm pedig az üresen hagyott várakat akadály nélkül elfoglalta és őrséget helyeztetett beléjük. Ezzel szemben az év végén készült kivonatos hadijelentés szerint azonban csak Vitány és Gesztes került a keresztények kezére. A budai vilajet várainak adattárából kiderül, hogy az említett várak mindegyikében 1569-ben már török őrség állt. Hegyi Klára Vitánnyal kapcsolatban azonban azt feltételezte, hogy csak 1566-ig állt az Oszmán Birodalom uralma alatt. Az év végén készült kivonatos hadijelentés ezzel szemben arról számolt be, hogy az említett Gesztest és Vitányt valamikor még 1566 folyamán a Székesfehérvár mellé rendelt oszmán katonaság foglalta vissza. Mind a két erősséget ugyanis csak gyenge őrség szállta meg. Gesztest alatt a törökök három ágyúval jelentek meg, és kezdték meg az ostromot. Az ostromlottak néhány nappal később fel is adták magukat. Vitány őrsége pedig be sem várta az ostromlókat és üresen hagyták az erősséget. Véleményem szerint az történhetett, hogy az említett két vár 1566-ban kétszer is gazdát cserélt. Zsámbékot és Csókakőt pedig csak elhagyta a török őrsége, ám Salm nem szállta meg. Ezért is szerepelhettek az 1569. évi török összeírásokban.

 

Összegzés

Az 1566-os év Zrínyi Miklósnak és Szigetvár hős védőinek emlékezete okán, mint tragikus esztendő vonult be a magyar történelemtudatba. Ugyanakkor Gyula és Szigetvár eleste, illetve a Somogy megyei végvidék összeomlása mellett a szultáni hadjárat kezdete előtt a magyar és német had, jelentős és igen eredményes hadjáratot vezetett az Észak-Dunántúlon. Palota sikeres megvédése, Arszlán pasa veresége, valamint Veszprém és Tata várainak visszafoglalása stratégiai értelemben legalább akkora eredménynek tekinthető, mint az említett várak eleste. Mindkét vár, mintegy ékként nyúlt be a magyar várláncolatba, állandó fenyegetettségben tartva a dunántúli vármegyéket. Szigetvár és Gyula ugyanúgy zárványként állt a török hódoltságban, mint Veszprém és Tata a magyar területen. A várak jelentős országrészeket már nem védelmeztek, mivel azok régen elpusztultak, mint Szigetvár esetében Somogy megye egészen Kanizsáig. Elsődleges szerepük tehát mindkét félnél a másik területének adóztatása és állandó portyákkal való zaklatása volt. Magyar oldalon Szigetvár és Gyula eleste komoly stratégia veszteségnek tekinthető, de ugyanez elmondható Palota, Veszprém és Tata esetében is a törökök szempontjából nézve. Mindehhez ráadásul a szultán harctéri halála és Arszlán pasa kivégzése párosult. Az 1566-os év mérlege katonai szempontból tehát döntetlennek tekinthető, mindkét oldalon jelentős sikerekkel és veszteségekkel, illetve a status quo megőrzésével.

Bagi Zoltán Péter

Címkép: A várpalotai Thury-vár rekonstrukciója. Készítette: Szakonyi Balázs 2014.

A bejegyzés trackback címe:

https://missiles.blog.hu/api/trackback/id/tr4812140849

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.