Missiles, a 16-17. század hétköznapi történelme

Várháborúk kora

Történelem érettségi, másként ...

2019. május 09. - Várháborúkkora

tori_blog_kep_1.jpg

 

A 2019. évi középszintű történelem érettségi egyik rövid esszé kérdése a középkori uradalmi földek három fő típusának, és az ahhoz kapcsolódó jogok, valamint kötelezettségek bemutatása volt. A probléma, ami miatt végül is tollat ragadtam, helyesebben a laptopom billentyűzetére tapadtam, alapvetően két fő kérdés körül bontakozik ki. A blogírást először is rögtön a cím, illetve a ténylegesen elvárt megoldás esetében használt modern forgalmak ellentmondásai, másodsorban pedig azok magyarázata tette számomra szorító szükséggé. Rendszeres olvasóink bizonyára már felfedezték, hogy írásaink mindegyike korabeli forrásokon alapszik, sokat is szoktunk belőle idézni (néha talán túl sokat is. Szerk.). Mondhatnám, hogy a munkánk a hobbink, napjaink nagy részében ugyanis 15-16. századi magyar, latin és német nyelvű iratokat olvassunk, fordítunk és átírunk. Ha pedig az időnk engedi, az általunk legérdekesebbnek tartott eseményekről és összefüggésekről egy cikket is írunk. Ezúttal a legérdekesebb azonban maga a forrás, helyesebben a források. Nézzük meg tehát, hogy a középkorból és a jogszokásokat (Verbőcinek hála) tekintve lényegileg változatlan 16. századból fennmaradt irataink, illetve azok szerzői vajon átmennének-e egy mai történelm érettségin, ha éppenséggel pont róluk van szó. Persze a felvetés ez esetben pusztán hipotetikus, de meglehetősen érdekes.

Térjünk is vissza az érettségi feladathoz és lássuk először magát a megoldást. Az eduline.hu oldalon már napközben közé tettek egy valóban rövid megoldást, míg az Index videójában hasonlóképpen tömör, de lényegre törő megfogalmazásban egy gimnáziumi tanár foglalta össze ugyanazt, némileg már érthetőbb formában. Az eduline.hu oldalán közzétett verzióval kezdve, jóindulattal mellőzöm a mintegy 1000 évet, alig 6 sorban bemutató felvezetőt, mert abban olyan nagy általánosságokat sikerült megfogalmazni egyetlen mondatban, hogy nehéz lenne konkrét dologra reagálni vagy egyáltalán értékelni. De haladjunk tovább, szépen sorban. A vizsgakérdésben is szereplő uradalom fogalmánál ugyanis már egyből bukásra állnak a korabeli források, mégpedig egyetlen egyszerű oknál fogva. Maga a szó sem létezett, nemhogy a tartalom. Legalábbis nem ebben a félreértelmezett formában. Tudniillik az uradalom szó a nyelvújítás korának terméke, létrejöttét pedig Barczafalvi Szabó Dávidnak köszönhetjük, aki azt a birodalom szó mintájára alkotta a 19. század elején. Nézőpont kérdése, hogy visszanézve hány évszázadot sikerült átugrani. A korban a birodalom, a bír szóból eredeztetve, egy adott terület feletti hatalmat jelentette, függetlenül attól, hogy az azzal, másként a birodalommal rendelkező, az adott földet ténylegesen birtokolta-e vagy sem. Ha túl bonyolult a megfogalmazás, leegyszerűsítem: egy vár és tartománya, azaz ispánsága élére kinevezett tiszttartó, mondjuk a porkoláb is birodalommal bírt, mégpedig a tisztsége és a hatalma alá rendelt birtokok és népek felett. Magát a birtokot, és itt már idézőjelbe teszem az „uradalom” szót, a középkori magyar nyelvemlékeinkben, vagy a 16. századból fennmaradt tengernyi magyar iratban uraságnak, másként úrságnak nevezték, míg várak esetében a tisztségek tartásához való rendeltség okán, igen gyakran tartománynak. Itt rögtön meg is kell állnunk egy pillanatra, mivel fontos leszögezni, hogy úrság, avagy tartomány csak a nagyobb birtokokból, és itt elsősorban a többes számon van a hangsúly, alakult ki, sokszor vár se kellett hozzá. Egyszerűben: eleve csak egy része volt a birtokoknak „uradalom”. Fel is teszem a kérdést, hogy akkor a többivel mi a helyzet? Merthogy a vizsgakérdés csak erre vonatkozik, miközben a tankönyv alapján elvárt megoldás általánosságban, a többi birtoktípusra is igaz lenne. Visszatérve az uraság, latinul dominium kérdésére, az természetesen egy jóval összetettebb jogviszonyrendszert takart, és most a terjedelmi és unalmi szempontoktól vezérelve előre is elnézést kérek, de mindenre nem fogok kitérni.

Egyetlen dolgot érdemes még kiemelni, mégpedig magát a szót és annak jelentését. Az uraság kifejezés eredetije ugyanis a szép ősi magyar –szág képzős uruszág szó, melyből az ország szavunk is származik. Olyannyira, hogy még a 16. század közepén sem ritka, hogy egy vagy több vár tartományát, közönségesen országnak nevezik. Így például egy levélben Nádasdi Tamás nádorról és a szigetvári hős Zrínyi Miklósról írják, hogy Kanizsáról, illetve Csáktornyáról országot bírt. Az sem véletlen, hogy Fügedi Erik történész a korát megelőzve, már az Uram királyom című kiváló könyvében a várakat és tartományaikat jellemezve azt írta, hogy olyanok, mint ország az országban. Az uraság és az ország szavak tehát jelentéstartalmilag nem sokban különböztek és abba most nem megyek bele, hogy miként akarunk valamit megérteni, ha arra egy olyan fogalmat használunk, melynek jelentése inkább elfed mindent, ahelyett, hogy megértenénk belőle a korabeli ember felfogását.

Igen, az uradalom szóra céloztam. Magunk között csak a tipologizálás kényszerének, másként a meg nem értettség jelének hívjuk. A legszebben talán Engel Pál foglalta össze ezt a káros jelenséget alig több mint 30 esztendeje! (Bizony nem mondhatjuk, hogy meghallgatásra talált volna): „Azt is be kellett látnom, hogy a prekoncipiált szókincs, amelyet útravalóul rám bíztak, nem alkalmas az engem érdeklő jelenségek leírására, sőt – amennyire meg tudom ítélni – semmiféle politikatörténeti jelenség leírására sem, napjaink eseményeiig bezárólag. … jobban járok ha a történeti jelenségek leírásában lehetőleg ahhoz igazodom, amit a történeti forrásokban találok, és előre gyártott műszavak helyett, amennyire lehetséges, az ő szókincsükből építkezem.” Bár ma is sok lelkes híve van a fogalomalkotásnak (tipologizálás), sőt egykor én is ezt a tábort gyarapítottam, ma már nem teszem. Egyszerű oka van, a források és a műszavak fogalomrendszere között tátongó szakadék leszoktatott róla.

Sajnos bármennyire is érdekes lenne tovább boncolgatni ezt a témát, ismét ugranunk kell, igaz bőven fogok még Engel Pál után szabadon, „műszavakról” értekezni. A következő megállapítás: „a középkori uradalom tulajdonosa a földbirtokos (a példabeli Ribaude úrnő), aki saját kezelésű földdel (majorság) rendelkezett”. Azt gondolom már le se kell írnom, hogy a földbirtoklás kérdése azért ennél valamivel árnyaltabb volt. A birtoklás, avagy bírás rendszerét ugyanis legegyszerűbben egy többszintű piramisként képzelhetjük magunk elé és számtalan formája volt, de maradjunk csak az örökbirtoknál, mert a kérdésben is csak ez szerepel. A csúcson maga az uralkodó, esetünkben a király állt, aki a korabeli felfogás szerint isten kegyelméből uralkodott. Bírta az úrságát, másként az országát. Az általa nemeseknek adományozott örökbirtokot pedig latinul possessionak hívták. Bár már a korabeli ember fejében is legtöbbször ez egy olyan birtok volt, amin falu is létezett (egyszerű képzettársítás), valós jogviszonyában azonban minden örökség, avagy birtok possessionak számított. Az uraság saját használatában megtartott birtokát vagy birtokrészét latinul praediumnak, magyarul jószágnak nevezték (most nem megyek bele a jószág szó általános és tágabb korabeli értelmébe). Mivel urasági majorságot a prédiumon, avagy a jószágon hoztak létre és a legtöbbjét valóban arra is használták, csakhamar ez esetben is, már a kor embere sokszor egylényegűnek tartotta a prédiumot és a majorságot. Jogviszony tekintetében azonban nem ilyen egyszerű a helyzet. Nem minden prédiumon jött létre ugyanis majorság, volt amit bérbe adtak, volt amit egészen más célra használtak, például nemesi udvarként (curia nobilitaris). A lehetőségeket azért nem sorolom, mert amit a kor embere el tudott képzelni, azt lényegében meg is valósította. Így volt ez a használat tekintetében is. A prédium tehát önmagában is egy possessio, azaz örökbirtok része vagy más esetben egésze is lehetett. Az oklevelekben általában azokat nevezték önállóan prédiumnak, melyek egészében egy possessiot alkottak. Ha még lehet követni, akkor folytatom a piramis következő lépcsőfokával.

A nemes, ez esetben ugye az uraság, a possessio földjét a királyhoz hasonlóan tovább adományozhatta a jobbágyoknak, de akár más nemeseknek, egyházaknak is, akiknek (utóbbi kettő) szintén lehettek saját jobbágyai. Az ilyen uraságbeli nemeseket hívták a korban prédiális nemesnek vagy nemes jobbágynak. Mindkét elnevezésre bőven akad példa még a 16. századból is. A nekik adományozott, nemesek esetében udvarhelyet, jobbágyoknál ülést (sessio) az úr kegyéből bírt, latinul ad bene placitum kapott birtoknak nevezték. Az ilyen nemes és a jobbágy is, az uraság alattvalójaként élt, az ő kegyétől függött. Például a nemes szükség esetén nem a vármegyei hadba vonult, hanem az ura zászlaja alá.

A képzeletbeli piramis három szintjén mindenki földbirtokos volt, és szabadságait, jogait, illetve kötelezettségeit is annak alattvalójaként gyakorolta, akitől az örökbirtokát kapta és azon a szinten, amin a birtokjogát nyerte. Egészen leegyszerűsítve a király isten, az uraság a király, a jobbágy és a nemes jobbágy az uraság kegyéből nyerte örökségét, avagy birtokát. Ez persze, azért nem ilyen egyszerű, mivel a jobbágyok eleve kétféleképpen birtokoltak, elsőben a korai birtokközösségekből kialakuló egyéni, de csak ingó igazságában, a jobbágyi szolgálat tartásához kapott és csak a szolgálat fennállása idejére bírt birtokok formájában (helyföldek), másodsorban pedig saját jobbágyülésük (sessio, fundus, mansio stb.) örökös igazsága tekintetében. Emellett persze nemcsak a jobbágyoknak, hanem a zsellérek és egyszerű lakosok tömegeinek is lehetett örökbirtoka (pl. zsellérhely, rét, szőlő stb.). De ugye a helyhiány nagy úr, így most nem veszek el a részletekben.

Az előbbiekben említett birtokjognak több formája létezett, melyek alapvetően az ingó és ingatlan (mobilis et immobilis) igazságon (birtokjogán) alapultak. Birtokolni ugyanis többféleképpen lehetett, például csak az ingó birtokjogában. Ilyen volt a valamilyen tisztség, vagy szolgálat tartására (pro honorem tenens) kapott és annak időtartamára szóló birtok. Mai szóval szolgálati birtok. A birtokjogot a korban a birtok igazságának nevezték, latinul ius possessionariumnak. Csak most kezd igazán bonyolulttá válni a kérdés! A birtokos ugyanis a birtokát ugyan örök bírásra kapta, de azt köteles volt megőrizni az adományozónak, és magtalan halála esetén mindig arra szállt vissza, akitől az adomány származott. Ahogy a jobbágy az ura tekintetében, úgy a nemes sem tehette meg, hogy a birtokát úgy idegenítse el, hogy azzal kivonta volna a király igazsága alól. A birtok igazsága mindig arra tekintett, akitől az származott (Verbőci után szabadon). Így a jobbágy, vagy a prédiális nemes esetében nem a királyra, hanem az uraságra és csak legvégül az uraságtól a királyra. Az adománybirtok ingó jövedelméből, szép mai szóval jussából (igen a ius possessionarium szóból származik) az adományozót is rész illette, másként az ingatlanon megtermelt jövedelem hasznából. Ma is ez az elv az adózás alapja. A birtokos pedig a birtokigazsága szintjén köteles is volt azt megfizetni. A nemesek, avagy uraságok esetében az aranybullában lefektetett szabadságjogoknak köszönhetően ez jó ideig a „vérrel adózásban” ki is merült, másként a birtoka ingó jövedelmét nem kis részben hadakozásra kellett fordítania. Igaz már a 16. században gyakran előfordult, hogy nemcsak az egyházhelyes nemesek, hanem az uraságok is pénzbeli „önkéntes” adó formájában járultak hozzá a török ellenes harc költségeihez. A jobbágyok és szolgálati birtokközösségeik, korabeli szép magyar szóval a „valálok” pedig az urasággal való egyezség alapján egyéb módon adóztak (kilenced, akó stb.), és birtokjoguk visszaháramlásának védelmében az uruknak katonáskodtak. A szőlőbirtokos egyéb rendűeknél például ilyen ingó jövedelem igazsága volt a hegyvám, amit a szőlőbirtok után fizettek és latinul ius montanum neveztek.

Miután a földbirtoklásból sikerült észrevétlenül az adózás alapjaiba is belecsúszni, gyorsan kanyarodjunk vissza a megoldásban is szereplő egyéb fogalmakhoz. A jobbágy birtokának és adózásának jogviszonyát már fentebb boncolgattam, de ennél is fontosabb kérdés, hogy ki volt egyáltalán a jobbágy, hányan voltak, mi is a falu közössége és az milyen jogokkal bírt. A korabeli birtok teljes lakosságából ugyanis éppen a jobbágyok voltak a legkevesebben. Arról már írtam, hogy ők birtokolták a jobbágyüléseket, melyek udvarában az ő szolgáik, bérlőik és egyéb lakosok éltek, vele közösen teljesítették a jobbágyülés helyföldjei után járó szerjárásbeli szolgálatot, adózást és minden más egyebet is. A jobbágy, mint birtokos számos előjoggal rendelkezett, melyek közül a legfontosabb, hogy a valál tagjaként (birtokközösség) választó és válaszható volt bírónak, vagy esküdtnek. A korabeli falvak jogi közösségét ugyanis csak a szolgálatot tartó jobbágyok alkották, annak sem a sessiot bíró zsellérek, sem az egyszerű lakosok nem voltak részei. Így amikor például a kanizsai (ma Nagykanizsa) polgárok levelüket úgy írták alá, hogy „mind fejenként”, azt kizárólag erre a szűk csoportra értették. A levelükből pedig az is kiderül, hogy 34-en voltak, akik 18 egész jobbágyülés birtokával rendelkeztek és arról szolgáltak. Jobbágy tudniillik csak az volt, aki szolgálatával a jobbágyüléséhez helyföldeket is tartott, avagy bírt. Aki nem szolgált ilyen formán az jobbágy, avagy polgár sem volt. Ennek okán sem a zsellérek, sem a lakosok nem voltak jobbágyok, avagy polgárok még csak tágabb értelemben sem. Kanizsa példájánál maradva, a 16. század közepén a jelentős lakosságú város jobbágyüléseit 34-en bírták, nagyrészt azokon lakott mindenki más, ők választhatták a város bíráit és esküdtjeit és ami a legfontosabb, csak őket lehetett választani. A jobbágyi lét leegyszerűsítve ugyanolyan szolgálati forma volt, mint bármi más, például a vár porkolábjáé, vagy a kapunálló darabonté.

Miután már többször is leírtam a sessio vagy jobbágyülés kifejezéseket, bárki joggal írhatná a kommentbe, hogy azt bizony jobbágyteleknek írták, hiszen ő ezt így tanulta. Az érettségi megoldásában is ez lett volna a három fő típus egyike. A korban a jobbágytelek kifejezés azonban nem létezett, azt valamikor az 1830-as évek jobbágyvitáiban a nyelvújítók alkották. Hozzáteszem, ismét csak, és ismét kár volt érte. Miért? Mert a telek nem a föld egésze volt, hanem annak csak egy művelési formája, másként telek módjára művelték. A telek szó a valamivel megtelített, megteljesített, egyszerűbben mai szóval a feljavított földet jelentette. Ennek több formája is létezett és csak a föld tulajdonosán állt, hogy azt miként kivitelezte. Leggyakrabban a trágyázott és kerítéssel kerített, azaz kertföldet hívták másként teleknek. Mindazonáltal a megtelítésnek, avagy megteljesítésnek nemcsak a trágyázás és az állatoktól való védelemül szolgáló kerítés volt a része, hanem sokszor talajrendezést is csinálták, így például kiszedték a köveket, árkot ástak a talajvíz elvezetésére, vagy az öntözésre, teraszosítással, egyengetéssel csökkentették a szintkülönbséget. Ennél fogva a telek nemcsak a szántóföld lehetett, hanem telek módjára akár gyümölcsöskertet, veteményest, rétet, legelőt és akár erdőt is művelhettek. Bár a jobbágy házhelye, avagy fundusa kerítéssel kerítve volt, és a házhoz kapcsolódó kertalját is leggyakrabban telekként művelték, a helyföldek többsége már korántsem volt az. Mivel a házhelyen laktak, nem pedig művelték, eleve nem volt telek, de a jobbágyülésekhez tartozó egyéb földekre is ugyanez igaz. A telek elkészítése ugyanis sok munkába került és drága volt, így csak a nagyobb haszon érdekében ott művelték telek módjára a földeket, ahol attól gazdasági hasznot is várhattak. Például urasági majorságokban.

Végezetül érdemes röviden a robotról is szót ejteni. Abban a formában, ahogy azt ma ingyenmunkaként elképzeljük, a korban egyáltalán nem létezett. A középkorban meglehetősen ritkán fordul elő, és mint azt a 16. századi példákból tudjuk, valójában nem ingyenes munkavégzésről van szó, hanem valamilyen adónem vagy szolgálat megváltásáról. A kanizsai tartomány jobbágyai például a szántásért cserébe, nem fizettek kilencedet a termésből, a szőlőkapálásért cserébe pedig elengedtek az évi 2 forintos helyadóból, 1 forintot. A jobbágy tehát nem robotolt, legalábbis nem úgy, ahogyan azt mi ma tanuljuk, vagy elképzeljük. Az uraság majorságaiban szép számmal dolgoztak béresek, majorosgazdák, szekérvezetők és sok más munkás is. Ők pedig mindezt pénzért vagy szabadságért tették. A zsellérek és lakosok ugyancsak munkával tartoztak, de ennek alapja ismét csak nem az ingyenmunka volt, hanem a kötelezettség megváltása. Így a zsellérek a legtöbb birtokon nem fizettek helyadót az üléseik után, hanem meghatározott napot szolgáltak. A lakosok még ennél is kevesebbet, mégpedig azon az elven, hogy mindenki, aki a birtok ingó igazságát, avagy a jó levegőjét, napsütését stb. bármilyen átvitt formában is, de élvezte, abból javai keletkeztek, annak adót kellett fizetnie, vagy azt szolgálattal megváltania. Az persze már egy másik kérdés, hogy az uraság és alattvalói érdeke nem mindig vágott egybe, így ha az úrnak a majorságához inkább munkára volt szüksége, mert az olcsóbb és egyszerűbb volt, valószínű, hogy a jobbágy szívesebben fizetett volna, mert számára meg az lett volna kedvezőbb.

Hipotetikus felvetésemre visszakanyarodva, ismét felteszem a kérdést, hogy például Nádasdi Tamás nádor, aki egyébként kiváló gazdálkodóként élt és országbírói, valamint nádori tisztsége okán a jogszokásokkal is tökéletesen tisztában volt, vajon átmenne e az érettségin, ha ezt az egy kérdést kapta volna? Valószínűleg aligha, mert nem hogy a válaszokat nem tudná, hanem még a kérdéseket sem értené. Ennek ellenére mégis megkövetem mind a tisztelt érettségiző diákokat, mind a tanáraikat, mivel az élő és fejlődő tudomány legújabb eredményei és elképzelései, valamint azok tananyaggá válása között nem véletlenül telik el sokszor több év, több évtized. A fentebb leírtak egy friss kutatás eredményei, ami így is több év munkája, és mire a tudományos vita is lezajlik, sokszor egy évtized is eltelik. Ez a folyamat ugyanakkor természetes, hiszen én sem vagyok tévedhetetlen, az újabb források pedig lényegileg módosíthatják vagy tovább árnyalhatják ezt a fajta értelmezést. Az se biztos, hogy minden nézőpont az eszembe jutott, ahogyan e rövid írásban is csak a felszínt kapargatva az érdekességek kidomborítása volt a célom, hiszen több vaskos fejezetre rúgna minden kérdés kibontása, nem beszélve azokról amiket csak említettem, vagy meg se említettem.

Szatlóczki Gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://missiles.blog.hu/api/trackback/id/tr4014816378

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

budai fellegvár 2019.05.09. 20:52:06

Szomorú, hogy az ún. rendszerváltás után közel harminc évvel, még mindig a marxi történelemhamisítást kell korrigálni és a legszomorúbb, hogy az MTA, -amit gróf Széchenyi István a magyaroknak alapított - történészei még mindig Fingáriában tartózkodnak. De azért vannak biztató jelek, de mint tudjuk elrontani valamit gyorsan és könnyen lehet, helyrehozni csak lassan, türelemmel. Érdekes volt olvasni.

Rodna Wanderer 2019.05.09. 23:17:17

értjük, még kicsit olvasgatni kell, és nyomon követni majd a szavak jelentésváltozásait és a fejlődő korszerűsödő nyelvet, de ennek az egésznek így semmi köze az érettségihez, csak a szerző okot talált grafomániájára...