Különös aktualitása van most a régmúlt leveleinek, lévén, ahogy ezekben a hetekben és hónapokban, úgy az 1550-60-as években a hétköznapi élet velejárója volt a rendszeres időközönként fejét felütő járványok elleni védekezés és az azzal való együttélés. A 16. század közepén élt emberek a betegséggel szemben a modern orvoslás segítségének hiányában egyedül csak az imáikban bízhattak és az évszázadok alatt kialakult és jól bevált védekezési módszerekre hagyatkozhattak, de mégsem tanúság nélküli mindaz, ahogyan azt tették.
A korabeli levelezésekben gyakran előfordult, hogy különféle járványos betegségekről írtak, mivel a sikeres védekezés legfontosabb eszköze a pontos és megbízható információk minél gyorsabb áramlása volt. Amikor valamilyen betegség, mint a himlő, a pestis, vagy egy légúti fertőzés okozta tömeges megbetegedés feltámadt, akkor a korabeli emberek igyekeztek minél hamarabb és minél pontosabb információkat szerezni annak kiterjedéséről, kezdetéről és a halottak pontos számáról. A levelek tanúsága szerint, az egyes vártartományok, városok és falvak népe a teljes bezárkózást jelentő karantén helyett, a napjainkban sokat emlegetett személyenkénti, vagy betegcsoportonként való „szociális távolságtartás” stratégiáját követte. Ha egy településről hír jött, hogy ott felütötte fejét a pestis, vagy más kórság, akkor igyekeztek azt elkerülni, illetve oda embert küldve, az ottani helyzetről pontosan tájékozódni. Mindazonáltal az egészséges emberek teljes mozgását nem korlátozták, lévén akkor a mezőgazdasági munkák leállásával hosszabb távon még nagyobb károk keletkeztek volna. Elsősorban a beteg embereket igyekeztek elkülöníteni, illetve mindazokat, akik velük bárminemű kapcsolatba kerülve, jó eséllyel idővel maguk is megbetegedhettek.
1563 májusában Zala és Somogy megyékben ütötte fel fejét a pestis és viszonylag nagy területen elszórtan, számos településen megbetegedtek az emberek. Csányi Ákos, Kanizsai Orsolya főprefektusa június elején jelentette először, hogy a Somogy megyei Kéthelyen és Vörsön, illetve a közeli népes Komár (ma Zalakomár) városában, valamint a Zala megye középső részén lévő Söjtörön is sokan meghaltak. Mivel Kéthelyen meghalt Zele Jakab kanizsai prefektus hazalátogató felesége és gyermeke is, a kanizsaiak közvetlenül is érintettek voltak a járványban. A nagy területen elszórtan, de egy időben jelentkező megbetegedések ellenére a járvány még mai szemmel nézve is meglehetősen lassan terjedt. A Komártól vagy Söjtörtől, alig 30 kilométerre fekvő Kanizsán ugyanis csak hónapokkal később, november végén jelentkeztek az első pestises betegek. A járvány hónapokig mindössze a kiindulópontok körül terjedt, faluról, falura, így októberben még mindig csak Bakónakon (ma Nagybakónak) volt a pestis, míg a Kanizsával közvetlenül szomszédos településeket november elejére érte el. Kanizsa városában is csak fokozatosan jelent meg, elsőként a külsővárosi részen betegedtek meg november legvégén.
A betegség lassú terjedésében a kórlefolyás és a fertőzőképesség mellett bizonyosan jelentős szerepet játszott a védekezés mikéntje is. Kanizsán – mikor már a vártartományban is megjelentek az első betegek – legelőször hazaküldték a várból mindazokat a kapunállókat, akik a falvakban laktak és valamely családtagjaik megbetegedtek. Ezzel gátolták azt, hogy bárki a beteg családtagjaival érintkezve, behurcolja a várba a kórt. A helyükre már senkit nem rendeltek szolgálatra, mivel addigra az összes szomszédos faluban megjelent a betegség. Zele Jakab prefektus november 28-i jelentése szerint a várban még ugyan egyetlen beteg sem volt, de már felkészültek minden eshetőségre. A prefektus jól tudta, hogy még az egészséges embereket is el kell különíteni és nem szabad nagyobb csoportokban egy helyen tartózkodni. Éppen ezért engedélyt kért, hogy a várban őrzött értékes török foglyokat Sárvárra kísértesse, mivel helyhiány okán csak egy helyiségben tudta őket őriztetni. Emiatt viszont attól tartott, hogy ha „ha egyiken rajta lesz, az töbies el döglik tűle.” A kanizsai óvintézkedések hatásosnak bizonyultak, mivel decemberben és 1564 januárjában már sem a városból, sem a környező falvakból nem jelentettek újabb eseteket.
A fertőzés elleni intézkedések során azonban nem csak az egészségeseket, hanem a már megbetegedett embereket is igyekeztek elkülöníteni, így 1564 júniusában, amikor valaki ismét behurcolta a városba a pestist, a megbetegedett gyalogos tizedest azonnal elszállították Kanizsáról, és a közeli Fityeházára vitték, ahol még nem szűnt meg a járvány. Ennek ellenére három napra rá a külső városban újabb két gyermek betegedet meg, akiket a városi bíró a plébános segítségével különített el. A betegség elkerülésének egy másik módja volt, hogy aki csak tehette, még időben elhagyta a veszélyeztetett területet, amit viszont még azelőtt megtettek, hogy az első beteg megjelent volna a városban. A nemesek, mint Kanizsai Orsolya és fia Nádasdi Ferenc, ilyenkor egy másik, a járványtól érintetlen birtokára távozott, sokszor a városokat is elkerülve, ha kellett egy falura költözött. Az egyszerű polgárok leggyakrabban a falubeli, vagy távoli szőlőhegyeiken, esetleg az erdőkben húzódtak meg. Sennyei Ferenc sárvári prefektus 1558 nyarán, amikor az első ember megbetegedett a városban, az asszonyát, Kanizsai Orsolyát, és Nádasdi Tamás nádor alig 3 éves kisfiát egy szűk kísérettel a seregélyházai majorba vitette, ahol három napig mindenkitől elzárva megpihentek, majd Szentmiklóson keresztül a biztonságosnak vélt Lékára mentek. Más esetben, amikor 1560 márciusában mind Sárváron, mind az egész megyében elterjedt már a betegség, Kanizsai Orsolya nem hagyta el a várat, hanem maga is házi karanténba vonult. Sennyei Ferenc prefektus a biztonság érdekében külön rendtartást vezetett be a vár épületében, miszerint „a vár tiszta löszen, az undokságot mindennap tisztétatom, az tízet ékötetem, idöken embert nem hagyok be járni. Mök ez koráik ezek mint mök voltak.” Más szóval senki idegent nem engedtek be a várba, akiről nem tudták, hogy egészséges-e, minden nap feltakarították a vár összes épületét, és folyamatosan fűtöttek mindenhol.
Gyakran olvashatjuk a történelemkönyvekben, hogy a középkori és kora újkori Magyarországon évekig tartó súlyos pestisjárványok és egyéb betegségek tizedelték a lakosságot. Ez azonban a korabeli levelek tükrében csak részben igaz, mivel egy-egy járványos kitörés ugyan valóban évekig elhúzódhatott, de az mégsem egyszerre érintette az ország egészét, sőt egy-egy megyében, vagy kisebb régióban is, akár hónapokig tartott mire a betegség végigvonult minden közösségen. Mindazonáltal helyben még ekkor sem feltétlenül tartott hónapokig egy-egy járvány, mivel az jellemzően pár hét, egy hónap alatt véget is ért az adott településen. A kor embere hatékony gyógyszerek és értő orvosok hiányában is, viszonylag eredményesen védekezett, és bár a kezdeti halandóság a legtöbb esetben magas volt, de az a védekezés beindulását követően mégsem járt a közösség megroppanásával, és a járvány időtartama alatt sem állt meg a mindennapi élet, a kereskedelem, az ipar és a földművelés. Mindebben a leghatékonyabb eszköznek nem a teljes, területi alapon szervezett karantén, hanem az egészséges és beteg emberek elkülönülése, a fertőzés továbbadásának minimalizálása bizonyult. A kor embere pontosan tudta és oda is figyelt arra, hogy a betegek és családtagjaik el legyenek különítve, akár úgy is, hogy elvitték őket más faluba, illetve a napjaink filmjeinek sztereotípiái által sugallt összképpel ellentétben komolyan odafigyeltek a higiéniás viszonyokra és a lakóhelyek tisztántartására. Az egészséges emberek kerülték a nagyobb csoportokat, még a tiszttartók is elhalasztották a hivatalos útjaikat, leállt az adóbeszedés, elnapolták, vagy áthelyezték a törvényszékek működését. Az évszázadok óta jól ismert betegségeket ugyan gyógyítani nem tudták, de azt pontosan ismerték, hogy mit tegyenek annak elkerülésére, vagy adott esetben a járvány minél gyorsabb levonulásáért.
Milyen tanulságokkal szolgál nekünk Kanizsa és Sárvár városainak közel ötszáz évvel ezelőtti védekezési stratégiája? A válasz egyszerű. A járványos megbetegedések megelőzésére, illetve terjedésének lassítására és megakadályozására a legjobb módszer ma is ugyanaz, mint 1563-ban volt. Aki beteg, ne menjen közösségbe, akinek pedig közeli kontaktusa volt valamely beteggel, az éppen úgy különüljön el, mint ha maga is beteg lenne. Az egészséges emberek ugyanakkor a mindennapi tevékenységük mellett, a lehető legminimálisabb módon és időtartamban érintkezzenek más emberekkel, és csak azokkal legyenek együtt, akikről biztosan tudják vagy vélelmezik, hogy nem betegek. Ha a járvány már kitört, ne utazunk, és ne menjünk nagyobb közösségbe, halasszunk el minden eseményt amit csak lehetséges. Magunk és szűkebb környezetünk megóvása érdekében vonuljunk magunk is házi karanténba.
Erre mondják közmondásosan, hogy bizony nincs új a nap alatt, nem kell semmi újat kitalálni, elég néha a legalapvetőbb dolgokat megtenni, de azt a lehető legfegyelmezettebben. A sikeres védekezéshez ugyanakkor nem feltétlenül kell újat kitalálni, vagy más országok stratégiáit elemezni, néha az is hasznos lehet ha az előbbiek mellet megismerjük elődeink évszázados tapasztalatokon alapuló mára már elfeledett módszereit. A történelmünk kutatása pedig eképpen nem csak a múlt, hanem a jelen tanulságaként is szolgálhat.
Szatlóczki Gábor
Felhasznált források: MNL OL E 185 Nádasdy missiles.
