A blogunkon belül indult sorozatunkban már két, a közelmúltban olaszországi levéltárakban talált magyar vonatkozású forrást adtunk közre: Izabella özvegy királyné segélykiáltása, 1541-ben és Szarvasvadászat gepárddal. A jámbor Herkules (ErcolePio di Savoia) beszámolói Magyarországról (1508-1510). A most közreadott irat szintén a Vestiga kutatócsoport olaszországi munkájának köszönhető. Ennek során rábukkantunk Nicolino (vagy Niccolò) Candido 1598. augusztus 3-án a Gesztes alatti táborból kelt és I. Vincenzo Gonzaga mantovai és monferratói hercegnek küldött olasz nyelvű levelére, amely Adolf von Schwarzenberg 1598. július vége és augusztus közepe között sikeresen végrehajtott dunántúli hadjáratának első lépéseiről számolt be.
Mindenekelőtt érdemes tisztáznunk, ki volt a címzett és ki volt a levél küldője? I. Vincenzo Gonzaga a korszak tipikus itáliai uralkodói közé tartozott több szempontból is. Bár az Appennini-félsziget politikailag igen tagolt volt ekkor, ám ez az itáliai kisállamok uralkodóinak egyikében sem csillapította a dicsőség és hírnév utáni vágyat. Kalandos, vagy inkább kalandor terveket szövögettek, amelyek egy-egy balkáni vagy közel-keleti terület, ország megszerzésére irányultak. Igaz volt ez a Gonzaga családból származó I. Vincenzóra is, akire nagy befolyást gyakorolt Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsálem című műve, amely a barokk ízlésnek megfelelően eszményítette az első keresztes háborút. Ezek után nem is csodálkozhatunk, hogy az Oszmán Birodalom elleni hadakozást élete egyik fontos céljának tekintette, sőt 1608-ban ezért egy lovagrendet (Ordine del Redentore) is alapított. A vallási buzgalom mellett azonban a személyes motivációt is felfedezhetjük tette hátterében. Nagyapja, II. Frederico a Margherita montferratói őrgrófnővel kötött házasságával ugyanis nem csak az őrgrófságot szerezte meg a mantovai hercegeknek, hanem a „Palaiologosz örökséget”, azaz a család trónigényét a bizánci trónra.
A herceg, az utókor számára legalábbis úgy tűnik, nem volt az az uralkodó, aki ne mert volna nagyot álmodni, az elérhetetlen után vágyakozni. A dicsőségért és hírnévért még arra is hajlandó lett volna, hogy Habsburg dinasztia szolgálatába szegődjön. Ezért el akarta érni, hogy mint dédapját, Francescót, akit fiatalabb korában az itáliai uralkodók ligájuk generálisává választottak, őt is valami hasonló tisztségre emelje a császár. Igaz, saját bevallása szerint is eddig nem volt alkalma hadakozni, így hadi tapasztalatokkal sem rendelkezett, de úgy vélte, hogy jó tanácsadókkal és Isten segedelmével nagy tettekre képes. Amennyiben a posztot mégsem tölthetné be, akkor a mantovai herceg az Itáliából várt segélyhadak parancsnokságát kérte. Ha pedig ez is lehetetlen lett volna, úgy személyesen akart hadba vonulni, amiért a császártól kérte, hogy itáliai generális kapitánnyá (Generalkapitän in Italia) nevezze ki. Mivel I. Vincenzónak az itáliai segélyhadak feletti parancsnoksága okafogyottá vált, ezért végül az általa felfogadott zsoldosokkal vett részt az 1595., az 1597. és az 1601. évi hadjáratban. Mindezek alapján nem csodálkozhatunk, hogy a herceg szomjúhozott a Magyar Királyságból érkező hírekre.
A levél küldőjének pontos kilétét és motivációját sajnos nem ismerjük. A II. Rudolf szolgálatában, mint hadmérnök tevékenykedő Candidóról nem elképzelhetetlen, hogy I. Vincenzo Gonzaga 1595. évi hadjárata alkalmával érkezett először a Magyar Királyságba. Annyi bizonyos, hogy már 1596-ban a Habsburg uralkodó zsoldjában volt és egészen 1609-ig találunk rá vonatkozó bejegyzéseket a különböző kormányszervek (Udvari Kamara és Udvari Haditanács) protokollum könyveiben.
Candido levele, bár lényegében megegyezik az eddig a hadjárat első időszakáról ismert forrásokban leírtakkal, ám azokat színesíti, több helyütt kiegészíti, nem feledkezve meg saját szerepének kidomborításáról sem. Szerinte is még július 31-én éjjel, a tatai táborverést követően, Schwarzenberg azt a megbízást adta neki, hogy gondoskodjon az erősség megvívásáról. Candido ennek megfelelően még az éjszaka során fel is állított egy üteget tíz ágyúval. Egy másik helyre pedig kettőt rakatott, valamint még két nagyobb ágyút. Másnap reggel hajnalban el is kezdték lövetni a védműveket. Az ágyúzás egész nap tartott, Candido szerint 22 óráig összesen 570 ágyúlövést adtak le ugyanazon az oldalon, amelyet a múlt esztendőben az oszmán tüzérség is lőtt. Leveléből kiderül, hogy akkora rést ütöttek a falakon, hogy akár 30 ember átfért rajta. A sáncokba rendelt sváb kerületek által felfogadott gyalogság három kompániáját ekkor Johann Friedrich von Mörsburg rohamra vezette. Rohamuk azonban négyszer is összeomlott a védők ellenállásán. Végül azonban sikerrel jártak, az ostromlottak pedig elkezdtek visszavonulni a várba. A keresztények azonban üldözőbe vették őket és lekaszaboltak közülük száztizenhetet. Candidónál azt olvashatjuk, hogy a védők közül sokan a tóba ugrottak, de a várban is maradtak még százhuszonnyolcan. Az életben maradtakat a rákövetkező, augusztus 2-i reggelen vágták le mind egy szálig a hadmérnök szerint. A keresztények közül huszonnégyen haltak meg és hatvanan sebesültek meg a kőzáportól és a tűzben. Candido még egy sematikus, ám Tatát egész pontosan ábrázoló rajzot is készített a tüzérség elhelyezéséről, bár a hercegnek szabadkozott kép minősége miatt, mondván nem volt rá ideje, hogy szépen elkészítse.
Egy nap pihenőt követően a keresztény sereg augusztus 3-án tovább vonult Gesztes alá. Ennek őrsége a rábízott várat elhagyta és elmenekült. Az eseményről mind Candido, mind pedig az egykorú, eddig ismert forrásaink ugyanolyan módon számoltak be.
Nicolino Candido levele Vincenzo Gonzagához Gesztes vára alól, 1598. augusztus 3.
ASMn (Mantovai Állami Levéltár) Archivio Gonzaga /Corrispondenza estera/ Ungheria /E. V. 3. busta 533 /fasc. 70. Fordította: Domokos György
Jóllehet az elmúlt napokban nem írtam Méltóságos Uramnak, ennek csak az az oka, hogy nem történt semmi sürgető. Most azonban Méltóságos Uramnak meg kell tudnia, hogy e hónap első napján Schwarzenberg báró átkelt az egész sereggel a Dunán a komáromi szigetnél, hogy Tata alá vonuljon, s így is tett. Még ugyanazon a napon tábort is vert itt és még aznap éjjel azt a megbízást adta nekem, hogy gondoskodjam a vár megvívásáról, és még az éjszaka során fel is állítottam egy üteget tíz ágyúval, egy másik helyre pedig kettőt rakattam és még két nagyobb ágyút, amelyek arra szolgáltak, hogy lerombolják a védműveket. Istennek hála, minden jól sikerült, úgyhogy másnap reggel, hajnal hasadtakor elkezdtük lövetni a várat a tüzérséggel, egészen a nap 22. órájáig, összesen 570 ágyúlövést adtunk le ugyanazon az oldalon, amit a török is vívott tavaly. Akkora rést ütöttünk, hogy 30 ember befért, a sváb regiment, az ő feladatuk volt az ostrom. Előre állt a colonello három kompániával, de visszaverte őket a török négyszer is. Végül aztán, amikor az Úrnak úgy tetszett, a colonello jól vezette az ostromot, valóban bravúrosan és megnyerte az ütközetet. Ekkor a török elkezdett visszavonulni a várba, a mieink meg utánuk vetették magukat, s egyszerre lekaszaboltak közülük száztizenhetet. A törökök közül sokan a tóba ugrottak, de a várban maradtak sem voltak valami jól, százhuszonnyolcan maradtak. Ezeket rákövetkező reggel vágták le mind egy szálig. A mieink közül huszonnégy halt meg és hatvan sebesült meg a kőzáportól és a tűzben. A sereg aznap ottmaradt, hogy összeszedje magát. Ez volt a hónap második napja. 3-án, vagyis ma elindult a sereg, hogy megvívjon egy várat, amit Gesztesnek neveznek és két mérföldre fekszik Tatától. Amikor elvonult a sereg, néhány magyar a vár alá ment portyázni, és a török látván, hogy ezek magabiztosan járnak-kelnek, elbizonytalanodtak, mi is történt a tataiakkal. Elhagyták a várat és az erdőbe menekültek, se nem robbantották fel a várat, és más kárt sem tettek benne – gondolom, a nagy félelem miatt máson járt az eszük, mint a robbantáson. Holnap reggel elindul a sereg Veszprém alá, azután Palotára és Fehérvárra. Itt az hírlik, hogy a török sereg elvonul Erdély felé. […] Bocsássa meg Uraságod, ha nem küldök szép rajzot, de Isten a tanúm, hogy egyáltalán nem csináltam ilyet, még Őfelségének sem, mivel nincsen rá időm.
Bagi Zoltán Péter
