Ha manapság eszünkbe jut Eger, akkor minden bizonnyal a jó egri bor mellett Dobó István és az erősségbe küldött vagy szorult fegyverforgatók és az egri nők hősiessége jut az eszünkbe. Ez nem is véletlen, hiszen kötelező olvasmányaink között ott találjuk Gárdonyi Géza Egri csillagok című művét, és szerintem nincs ember hazánkban, aki ne látta volna legalább egyszer az ebből készült film egészét vagy részleteit. Sőt az egri vármúzeum kiállítási koncepciója is döntő részben erre az eseményre épül, épít. Eger krónikája azonban nem csupán e jeles eseményből áll. A vár és a város több ostromot is kiállt az oszmán hódoltság, valamint a Rákóczi-szabadságharc idején. Ezek közül azt szeretném most röviden megeleveníteni, amely után majd száz évre Eger az Oszmán Birodalom részévé vált.
Az 1595. évi magyarországi és havasalföldi vereségek hatására a Porta menesztette a háborút kezdeményező Szinán nagyvezírt, ám még ugyanezen év decemberében ismét ő foglalta el ezt a hivatalt, miután a dívánon belüli erős frakciója a beteges Mehmed halálát követően kinevezését újra, immáron ötödik alkalommal kierőszakolta. A régi-új nagyvezír korát meghazudtoló elánnal vágott neki a következő évi hadjárat szervezéséhez. Céljai és a siker érdekében megpróbálta rávenni a fiatal III. Mehmed szultánt, hogy személyesen vegyen részt a hadjáratban, mint egykor a nagy Szulejmán tette. Szinán javaslatát támogatta a díván és a portai zsoldosok, ám a nagy befolyással bíró hárem nem. Még 1596 júniusában is igyekeztek lebeszélni a szultánt a hadjáratban való részvételről, III. Mehmed azonban engedett a díván és a portai zsoldosok akaratának. Megtette ezt annak ellenére, hogy Szinán 1596 áprilisában meghalt, helyét pedig a kevésbé karizmatikus Damad Ibrahim vette át.
A szultán hadaival június 20-án indult el Isztambulból és valamikor augusztus közepén érkezett meg Belgrádhoz, ahol két hétig időzött. Hasonlóan, mint a Portán itt újra tanácskozás folyt a hadjárat céljáról, ám a felmerült lehetséges hadjárati irányokról egymással ellentétes információk állnak rendelkezésre. Barton arról számolt be, hogy Erdély és Bécs ellen fog vonulni egy-egy had, előbbi pedig útközben fogja elfoglalni Egert. Egyes források szerint már a belgrádi pihenő alkalmával hír érkezett arról, hogy Hatvant ostromolják a keresztény hadak, ami az addigi tervek megváltoztatására késztették a döntéshozókat. Kjátib Cselebi erről így írt: „híre jött annak, hogy az ellenség Hatvan várát ostrom alá vette, azért abban állapodtak meg, hogy oda kell menni, s a közelben lévő Eger nevű erős várat kell elfoglalni.” Nagyon valószínű tehát, hogy bár már a Portán felvetődött egy Eger elleni hadjárat lehetősége, ám csak Belgrádnál dőlt el végérvényesen az erősség sorsa. Addig a pontig, és ha hihetünk Pecsevi és Kjátib Cselebi leírásának még az augusztus 24-i szalánkeméni haditanácson is a hadjárat más lehetséges irányára is tettek javaslatokat a dívánba meghívott pasák.
Annyi bizonyos, hogy a keresztény fél az utolsó pillanatban értesült a szultáni had támadásának pontos célpontjáról, bár már áprilisban felröppent a hír ennek lehetőségéről. Tehát már a hadjárat megindulása előtt eljutott a Magyar Királyságba ilyen információ, ám ezt talán, hasonlóan az 1566. évihez, amikor Eger nevét is megemlítették a szultáni had lehetséges céljai között, egyszerűen annak vehetjük, hogy az erősség stratégiai helyzete mindenkor vonzotta az ellenség főerejének támadását. A szultáni had megindulása előtt Habsburg hadvezetés számára egy Bécs, illetve Erdély elleni támadás tűnt a legvalószínűbbnek. Egy július 21-én Kassáról keltezett hír pontosan megmutatja ezt a tanácstalanságot. Eszerint a szultán elindult, de nem tudják, hogy a Magyar Királyságra vagy Erdélyre tör-e rá. Számukra augusztus végén – szeptember elején vált világossá a hadjárat célja. Ahogyan egy szeptember 7-i levélben olvasható, ekkor már a legtöbb híradás arról szólt, hogy a szultán Egert fogja megtámadni.
Miksa főherceg bár a szultáni haddal való megütközésre ekkor még nem vállalkozott, ám segítséget küldött az egri Obristnak, Nyáry Pálnak. Azt azonban nehéz megállapítani, hogy mekkora volt ennek mértéke. A magam részéről én is úgy vélem, hogy Eger védelmét, az ott álló mezei haddal és az ostrom előtt odarendelt csapatokkal együtt mintegy 4500-5000 fegyvert bíró katona láthatta el.
Mire volt ez az erő elegendő? Nyáry természetesen kijelentette, hogy az utolsó emberig fog védekezni, ám magát a mihamarabbi felmentéssel hitegette. Ő is tudta ugyanis, mint Dobó 1552-ben, hogy a sikeres védelem legfőbb feltétele az időben megérkező felmentő sereg lenne. Ezzel természetesen Miksa főherceg és hadának vezetői is tisztában voltak. Bécsből már szeptember 28-án azt jelentették, hogy Adolf von Schwarzenberg Obrist-Feldmarschall a lovassággal Vácon és Hatvanon keresztülvonulva akarta felmenteni Egert. Végül Esztergom mellé visszahúzódott keresztény had az Ipoly, majd a Sajó völgyén keresztül igyekezett elérni az erősség vidékét. Mire azonban egyesültek Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem hadával, már elkéstek.
Az oszmán fősereg szeptember 20 és 22 között érkezett meg Eger alá és hozzákezdett a módszeres ostromhoz, egészen pontosan a sáncok építéséhez és a védművek ágyúzásához. A nagy kiterjedésű és gyenge fallal körülvett várost hamarosan elhagyták és felgyújtották a védők. Egyszerűen ugyanis egy ekkora létszámú őrség ezt képtelen volt hatékonyan megvédelmezni. De mikor történt ez? Claudio Cogonara beszámolója szerint erre már szeptember 23-án sor került. Ezzel szemben egy szeptember 28-i jelentésben arról olvashatunk, hogy már az ostrom első napján (szeptember 20-án) elhatározták, hogy elhagyják és felgyújtják a várost, végül mégis hat napig tartották, majd a hetediknek a hajnalán, napfelkelte (azaz szeptember 27-én) előtt ürítették ki és pusztították el.
Amikor ezt az oszmán táborban észrevették, azonnal benyomultak az égő városba és abban reménykedtek, hogy még többet elérhetnek. Az ostromlókra azonban kitörtek a várból és igen komoly harc alakult ki a ravelinek körül, amelyeket a 13. rohamra sikerült az oszmánoknak véglegesen hatalmukba keríteniük. A jelentés ezen pontja azért is érdekes, mert Cogonara szerint Nyáry a várfalon kívül épült védműveit, sáncait és futóárkait betemette vele.
Ettől fogva az oszmán tüzérség már négy különböző helyről bombázta a falakat. Eközben folytonosan bekiabáltak az erősségbe, hogy az emberek megmentése végett adják meg magukat. Nyáry azonban nem engedte a válaszadást. Máskor pedig az oszmán katonák azt kiáltozták, hogy a keresztények augusztusi Hatvannál történt mészárlása miatt nagyon haragosak és meg fogják azt bosszulni.
Az egyre hevesebb tüzérségi tűz mellett az ostromlók elkezdték aláaknázni a vár falait, ezért szeptember 28-án a keresztények ismét kitörtek és a heves harcban nagy károkat okoztak ott az ellenségnek. Egy október 8-án Egerből érkezett jelentés szerint a várat már mindenhol aláaknázták és a védőknek nincs elegendő erejük ahhoz, hogy ennek ellenálljanak. Az első aknát végül 30-an robbantották fel, ám nem értek el vele különösebb sikert. Mégis egy újabb rohammal próbálkoztak az ostromlók, ezúttal is sikertelenül. A védők ki is törtek és rávetették magukat az ostromsáncokra. Ezeket azonban nem tudták elfoglalni és a túlerő ellen vissza is kellett vonulniuk, ám érzékeny veszteségeket okoztak az ellenségnek. Az akna sikertelensége miatt az ostromlók október 1-én és 2-án a várárok feltöltésére tettek kísérletet: fa és széna segítségével töltéseket építettek. A védők természetes igyekeztek mindezt megakadályozni, puskaporral gyújtották fel az építményt. Mindezek ellenére október 3-án éjjelre a vár árkai már fel voltak töltve fával és más anyagokkal. Eközben a tüzérségnek négy helyen is rohamra alkalmas rést sikerült lőnie a védműveken. Az ostromlók október 4-én ismét fölrobbantottak egy aknát, mely nagy rést ütött a külsővár egyik falán. A janicsárok rögtön megrohanták ezt, ám a védők keményen ellenálltak és egy órányi heves és ádáz harcot követően visszaverték a támadókat. Ezt még azonban további négy roham követte. Ekkor egy lőporos hordó felrobbant, amelyet aknarobbanásnak véltek és pánikot idézett elő a védők között. Újabb kétórányi heves küzdelem után Nyáry a megmaradt ostromlottakkal a belső várba menekült. Az ostromlók pedig a hatalmukba kerítették a külsővárat és az ott talált ágyúkat a belső vár ellen irányították.
A következő nap az oszmán katonaság már az erősség utolsó ellenálló része ellen támadt, de kísérletük kudarccal végződött. Az ostromlottak sorsa így is kilátástalan volt. Egy Bécsből október 12-én érkezett jelentés szerint, az egyik a várból küldött levél is véres volt. Ezért a beszámoló papírra vetője úgy vélte, hogy a felmentés egyre időszerűbb volna, hiszen a védők már csak ebben bízhattak.
Az ostromlók október 6-án és 7-én aláaknázták a belső vár két fülesbástyáját. Az egyik aknát október 8-án sikerült is felrobbantaniuk úgy, hogy két szekérnyi szélességben omlott le a fal. A janicsárok újra rohamra indultak, de az estig tartó küzdelemben ismét vereséget szenvedtek. A védők sikerében közrejátszott a nagy eső, amely komolyan megnehezítette a támadók dolgát. A következő két napban folytatódott az esőzés, így sikerült visszaverni a megújuló támadásokat. A magyar hadtörténetírás Istvánffy Miklós és Cogorana alapján úgy vélte, hogy az Egerbe vezényelt keresztény katonák az ágyúzás és az aknák által megrongált belső vár sikeres védelmét reménytelennek ítélték. A feladás szándékával a keresztény katonák már október 10-én főtisztjeik elé járultak. Nyáry, valamint a segítségére küldött Wilhelm von Trzka és Johann von Kinsky akarata ellenére is október 11-én az őrség küldöttjei útján alkudozni kezdett az ostromlókkal a megadás feltételeiről. A védők által támasztott követelményeket a szultán október 12-én elfogadta, másnap be is vonultak a kijelölt oszmán csapatok a várba. A sajóvámosi táborból október 20-án küldött jelentés azonban a feladás körülményeiről másképpen számolt be. Eszerint október 11-én még egy rohamot visszavertek az ostromlottak. A következő napon észrevették, hogy az ostromlók alá akarják aknázni az egész belső várat (állítólag 14 különböző helyen készítettek járatokat a falak alá), aminek a megakadályozásához nem rendelkeztek megfelelő erővel, így tárgyalásokba kezdtek. A megegyezés ellenére a kivonuló őrség tagjait, a hatvani mészárlás megtorlása végett, a törökök levágták, csak a magasabb rangúakat ejtették fogságba. Érdekességként meg kell említeni, hogy egy október 17-i bécsi hír szerint az ostromlók rohammal vették be a belső várat. Mintegy 800 keresztényt levágtak. Egy aga a szultán elé 400 levágott fejet vitt.
A szultán az új vilajetközpont, Eger élére Szufi Szinán pasát nevezte ki, aki mellé állítólag 10 000 harcost rendeltek. Az Eger felmentésére indult keresztény haddal pedig III. Mehmed főserege 1596. október 22-e és 26-a között vívott csatát Mezőkeresztesnél.
Végezetül érdemes röviden kitérnünk a fogságba esettek sorsára is. Nyáry a mezőkeresztesi csatában menekült el. Később újra hadba szállt és Obristként az uralkodó 1598-ban Várad védelmére rendelte. A Melchior von Redern vezette védők győzelmet arattak a Szaturdzsi Mehmed pasa szerdár vezette oszmán fősereg fölött és megvédték a stratégiai fontosságú erősséget.
Trzka még a következő év elején is küldte esdeklő levelét Egerből. Kassáról 1597. január 27-én azt írták, hogy az előző napon Trzkától jött egy rövid üzenet, aki még nyolc nappal korábban is Egerben volt fogságban. Ez a jelentés azonban még nem tartalmazott részleteket. A február 24-i jelentés már kivonatot közölt az Esztergomba írt leveléből. Eszerint ő maga 100 tallért ígért egy fő tisztségviselő kiváltásra adni. Nem tartotta azonban jónak, mondván ezzel nem lehetne elérni semmit, a visegrádi török foglyok átadását. Trzka arról is beszámolt, hogy még él Kinsky, Holzschuh Hauptmann, Bárczay János és még mások is.
Akik életben maradtak a fogságban, azokat később kiváltották. Kinskyről például tudjuk, hogy Nyáryhoz hasonlóan újra hadba szállt. Egy 1599. december 8-án Bécsből küldött jelentés arról számolt be azonban, hogy Schwarzenberg sikeres dél-dunántúli hadjáratában, amikor Lakot, Koppányt és Bolondvárat foglalták vissza, Kinsky halálos sebet kapott.
Érdekesen alakult Cogorana sorsa is. A fogságból gyorsan megszabadult hadmérnök Egernél elszenvedett veszteségeinek pótlásáról már 1596. november 29-én rendelkezett az Udvari Haditanács. Az 1597. január 1-i dátummal írt, 1965-ben magyarul is közreadott jelentésében leginkább magát igyekezett hősi pózba beállítani, úgy hogy az erősség elvesztésének felelősévé Nyáryt tette meg. Folyamatosan bizonygatva inkompetenciáját, lustaságát és gyávaságát. Ezért is érdekes az a levél, amely az 1597. évi Fuggerzeitungokban maradt fenn. Pozsonyból 1597. február 25-én az a hír érkezett ugyanis, hogy a hadmérnök a törökökhöz állt, mivel megtudta, hogy rá és másokra vallottak, hogy ők árulták el Egert, ráadásul Bécset is átadnák.
Bagi Zoltán Péter
