Az 1561-es esztendő az addigra már majdhogynem fél évtizede fennálló török-magyar status quo végét hozta el. Az utolsó nagy hadjárat harc nélkül, az 1557 őszi győri táborozással végződött és attól fogva a kisebb portyákat leszámítva viszonylagos nyugalom honolt a Dunántúlon. Nem csoda hát, hogy meglepetésszerűen hatott, amikor egy kisebb török portyázó sereg április 16-ról 17-re virradó éjszaka elfoglalta a hanyagul őrzött hegyesdi várat. A törökök így azonban nem csak egy újabb erősséget nyertek, hanem egyenest mélyen a magyar végházak, Vázsony, Tihany és Csobánc háta mögött fészkelhették be magukat. Nem sokkal a vár elestét követően Nádasdi Tamás nádor és Zala vármegye Tátika, Szentgrót és Keszthely megerősítését határozta el. Mindhárom várba a környék rendjei már május elején, saját költségükön gyalogosokat küldtek, illetve Szentgrót esetében a palánképítésének és lovashad telepítésének lehetősége is felmerült. Ennek ellenére július elejéig semmi nem történt, egyedül csak a béri (ma Zalabér) kastély új palánkjának felállításához kezdtek hozzá. Az állandó veszély végett különösen a Gersei Pethő család birtokolta Tátika és Rezi várak sorsa miatt aggódtak, mivel azok őrizetére kevés pénzt és figyelmet fordított a sok tagból álló család. Egy Márton nevű hidegkúti jobbágyot pedig a töröknek való kalauzolással vádoltak meg, az a hír járta, ő vezette a törököket is Hegyesdre, amikor azt megvették.
A veszprémi és hegyesdi törökök nem sok időt hagytak a felkészülésre, mivel az első jelentősebb portyájukat már július végén megejtették. Szándékuk a magyarok előtt sem maradt rejtve, hiszen Batthyány Ferenc július 17-én azt írta a nádornak, hogy Szentgrótot, Bért vagy a Túri György védte Palotát félti. Ugyanezen a napon a Zala vármegyei had hadnagya, Perneszi István is arról tett jelentést, hogy Túri György palotai prefektus megírta Csoron Jánosnak és Pápára Enyingi Török Ferencnek, hogy a törökök igen gyülekeznek a Bakonyban és vagy Palotát szállják meg vagy valami más csalárdságot tesznek. Kerecsényi Mihály éppen a támadás napján, július 18-án kérte Sennyei Ferenc sárvári prefektust, hogy Nádasdi küldjön puskaport és ónt a fegyverekhez, valamint gyalogosokat Szentgrót megerősítésére. Kerecsényi ugyanis attól félt, hogy két napon belül megszállják a várat és a hírek szerint alig egy kis négel puskaporuk volt a védőknek. Szentgrótot ekkor mindössze a Hagymási család várnépi katonasága és egy feltehetően kis létszámú, Zala vármegye által odarendelt gyalogság védte, utóbbi Perneszi István parancsoksága alatt állt. Jelentősebb magyar had csak a szomszédos Bérben állomásozott, ahol birtokosként élt Nádasdi Tamás szolgája, Heránt Péter és Batthyány Ferenc két hadnagya, Ányos Boldizsár és Kapolity János. A béri kastélyt Hegyesd elfoglalása után rögtön építeni kezdték, és a vár körüli palánk mellett egy külsőpalánk is felépült, ahova a falu lakossága és a katonák költöztek be. A Zalaszegen birtokos Alsólendvai Bánfiak is segítséggel és munkaerővel járultak hozzá az építkezésekhez, hogy szükség esetén biztonságba helyezhessék ottani értékeiket.
Szentgrót ostroma
A Szinán aga vezette, Szentgrót ostromára indult török had 8 zászló lovasból és minimum 6 vajdaságnyi gyalogosból, azaz közel 1200-1400 oszmán harcosból állt. Az 1561. július 18-i portya lényegében Velidzsán bég 1551. július 19-i első és sikeres portyájának éppen tízedik évfordulójára esett. Az útvonal és a cél is egybe esett, így ahogyan egykor a második, 1551. augusztus 31-i katasztrofális véget ért Velidzsán portya alkalmával, úgy most is a szentgróti vár és tartománya volt a cél. Az időpont tehát egy sikeres és gazdag zsákmánnyal teli támadással, míg a cél egy a magyar oldalon legendássá vált törökveréssel egyezett. Ilyen előzmények után július 18-án pénteken a török had ismét Sümeg és Tátika között vonult el háborítatlanul, de alig haladtak el Prága (ma Sümegprága) falu mellett, mikor Sümeg várából már figyelmeztető lövéseket adtak le. Miután Szentgrót felől is jelző lövések hallatszottak, a támadó sereg elbizonytalanodott, mivel a meglepetés erejét már nem tudták kihasználni. Majd Ormányi Józsa sümegi prefektus enyerei (ma Óhíd határában) majorjánál meg is álltak. Felmerült a visszafordulás lehetősége is, azonban az agák rövid tanácskozás után mégis a továbbhaladás mellett döntöttek. A török sereget egyébként két magyar kalauz vezette, egyikük egy bizonyos Hegedüs Máté a veszprémi püspök jobbágya volt, de később Tihanyban szolgált darabontként Gyulafi László prefektussága alatt. Mikor balszerencséjére török fogságba esett, a veszprémi bég szolgálatába állva kalauzként tevékenykedett. A bég igen szerette, mivel jó hegedűs hírében állott, és gyakran muzsikált előtte. A másik kalauz egy Kalmár Imre nevű magyar volt.
Mire a Szinán aga vezette had Szentgróthoz ért, a magyarok már felkészülve vártak rájuk és a falakról lődözték őket, de nem sok sikerrel. Mindössze két martalócot találtak el, mire a török had a várat megkerülve ostromba kezdett. Eleinte gyors győzelmet reméltek, mert úgy vélték, hogy a védők „igen megrémültek”, de csakhamar ismét elbizonytalanodtak, mikor a környékbeli magyar végházak felől számtalan lövéseket hallottak. Végül az ostromot elhagyva felégették Szentgrót városát és a szomszédos vidékre mentek, kirabolva a közeli Udvarnok falut.
A szántói csata
A szántói csata régóta ismert a történeti irodalomban, lévén az arról beszámoló egyik Ormányi Józsa levelet Komáromy András már a 20. század elején közölte. Mindazonáltal a pontos helyszínt, miszerint az Szántón történt és a részvevőket, mindeddig nem tudtuk beazonosítani, hiszen a sümegi prefektus mindössze azt a helyet adta meg, ahol a magyar ha beérte a törököket. Heránt Péter újabban előkerült hiányos keltezésű levele, azonban további részletek mellett a csata helyszíneként Szántót nevezte meg. Mindemellett további 2 darab Csoron András levél, Csányi részben már ugyancsak ismert, de az eseményhez mindeddig nem kötött levelei, valamint egy-egy irat került elő Kerecsényi Mihály, Batthyány Ferenc, Török Ferenc és Perneszi István tollából.
A török sereg a zsákmánnyal és a foglyokkal megelégedve, ismét Tátika irányában vonult vissza, de a gyülekező magyar hadtól tartva ezúttal nem a sümegi oldalon, hanem a Szántói-medencében, Rezi és Tátika várak között, a Zsid (ma Várvölgy) és Németfalu (ma Lesencefalu) közti hegyhát irányába próbáltak meg kitérni az üldözők elől. Időközben a térségbeli birtokos nagyurak, Zrínyi Miklós, Batthyány Ferenc, a veszprémi püspök, Devecseri Csoron András, Háshágyiak, Gersei Pethők és Nádasdi Tamás, valamint Csányi Ákos váraiból 132 lovas és sok gyalogos, valamint a fegyverbehívott környékbeli településekről számos puskás paraszt, összesen mintegy 400 fő gyűlt össze. A magyarok Szántónál (ma Zalaszántó) előzték meg a törököket, akik a Hegyhát utáni Hosszúbereknél vártak egy esetleges ellentámadást. A török terv az volt, hogy a sereget több részre osztják, külön a puskás gyalogosokat és külön a dárdásokat, majd a lovasokat is két csoportra osztva küldenék utánuk. A dárdások és a lovasok egyik fele Németfalu felől a hegy oldalán ment volna át a Hosszúberekre, míg a másik had a zsákmányt kísérte volna. Mikor azonban az agák ezt elrendelték, a magyar sereg „nagy hertelenségel” rajtuk ütött. Minekutána a magyar lovasroham visszavetette az egyik török hadat és azok menekülőre fogták, a fegyveres parasztok, illetve az Ormányi Józsa prefektus sümegi darabontjai a zsákmánynak estek. Ekkor azonban a korábban kettévált török sereg másik fele is odaért és a felbomlott hadrendű magyar seregre támadt. A kialakuló véres csatában mire visszaverték a török rohamot, a magyarok mintegy 100 főnyi veszteséget szenvedtek elsősorban a sümegi gyalogosok és a parasztok fegyelmezetlensége miatt. Heránt Péter beszámolója szerint csak a sümegiek közül 15 darabont maradt a harctéren. A lovagokban is többen odavesztek, így a béri kastély birtokosai közt Batthyány Ferenc szolgálója, Kapolity János, Csoron András csapatából hárman, és Csányi Ákos lovasai sem hiánytalanul értek haza. A sebesült Morgai János – Kerecsényi László egykori szigeti porkolábja – másnap már Béren halt meg este.
A törökök közül 300-nál is több esett el és a meghalt török agák és vajdák (a magyar lovas és gyalogos hadnagyok megfelelői) nagy száma jól jelzi, hogy a magyarok gyakorlatilag teljesen szétverték az ellenséges hadat. Elesett maga Szinán aga is, akinek a fejét vették, és azt trófeakánt Sümeg várába vitték. Vele együtt odaveszet még Perhát aga, Száltok odabasi aga Demír aga, Píri aga, Terzi harrambasi, Ferhát odabasi, nagyobbik Deli kazi, Memhet vajda, Sámboki vajda, Hászon vajda, Vali vajda, Hamza vajda és végül Ejeztessi vajda is. Úgyszintén a szántói harcmezőn végezte be több környékbeli frissen meghódolt falu szpáhija, mint Deli Ferhát a nyirádiak és Dervis Bali a rennekiek (ma Csabrendek) török földesura. Az egyik súlyosan sebesült főrangú törököt, nyolc másik hordágyon, pokróccal letakarva vitte fel Hegyesd várába.
A török lovasokból és gyalogosokból számos túlélő még napokig a környező erdőkben bujkált. Ott fogták el Hegedüs Máté kalauzt a sümegiek, míg Kalmár Imre még az összecsapás során fogságba esett, ahonnét a kehidai kastélyba hurcolták. A zsákmányból jelentős részt hasítottak ki a Gersei Pethők és jobbágyaik, pedig Csányi Ákos egyenesen azzal vádolta őket, hogy csak a magasból, másként a hegyen lévő váraikból nézték az ütközetett. Nádasdi familiárisának vádja alighanem elfogult lehetett, hiszen az összecsapás helye önmagában sem túl sok lehetőséget adott a Pethők jobbágyainak és familiárisainak a távolmaradásra. Emellett Tátika várában ekkor, a Zala vármegye fizette gyalogosok is szolgáltak, akik valószínűleg szintén nem maradtak volna ki a harcból.
A magyarok győzelme, a nagy veszteségek ellenére is, jelentős fegyvertény volt. Maga Csányi Ákos is azon csodálkozott, hogy ilyen kevés had, miként támadt egyáltalán a nála 3-4 szer nagyobb török seregre, és hogyan aratott ilyen fényes győzelmet.
A bejegyzéshez felhasznált levelek lelőhelye: OL E 185 Nádasdy Missiles
