Estei Hippolit, akit hét éves korában esztergomi érsekké tettek, a magyar egyháztörténetben és történelemben egyedüliként a prímási széket az egri püspökire cserélte Bakócz Tamással 1497-ben, hogy ne kelljen tovább a Magyar Királyságban időznie. Az ifjú „karrierpap” helyett Esztergomot, majd Egert is vikáriusok és kormányzók igazgatták több mint két évtizeden át. Ezek egyike volt Ercole Pio, akinek két tucatnyi levele most napvilágot látott a Balassi Kiadó gondozásában megjelent kötetben.

Estei Hippolit Bartolomeo Veneto festményén

Az egri püspök megbízottjaként jámbor Herkules egy különleges szállítmánnyal 1508 zord telén (olyan hideg volt, hogy Pozsonynál a Duna befagyásától tartottak) érkezett a Magyar Királyságba Bécsen keresztül. Első útja a pestis miatt ideiglenesen Nagyszombatban időző II. Ulászló királyhoz vezetett. Csakhamar sikerült is Piónak, valószínűleg a sok olasz udvaronc valamelyikének segítségével a király elé jutnia, aki kitüntető kegyességgel fogadta, és bemutatnia Hippolit különleges ajándékait. De adjuk át neki a szót magának a megbízottnak, Pionak:

„Azután megmondtam, hogy Kegyelmességed némely ajándékot küldött a számára, s dicsértem és gazdagon lefestettem ezeket, ahogyan legjobbnak tűnt számomra; s hogy amikor parancsolja, bemutatnám ezeket, s ő azt válaszolta, hogy készen áll erre. Ott volt a gepárd egy ló hátán, amit Őfelsége egy ablakból tekintett meg egy földszinti teremből, s nagyon megcsodálta, megkérdezvén tőlem, hogy ez mire jó. Mondtam neki, hogy mire s hogy mennyire sebes, s ez annyira tetszett neki, hogy el sem lehet mondani.”

Ennél jobb ajánlólevél nem is kellett a magyar királynak. Ilyen állatot még sohasem láttak errefelé. Ahogyan Pio le is jegyezte:

„ ha Kegyelmességed látta volna, mennyire megbámulták azok a magyarok a gepárdot, meglepődött volna: úgy tűnt, az egész ország ott tolong.”

A biztonság kedvéért a bíborosi kalpagot birtokló Este Hippolit két idomárt is küldött a gepárdhoz, akik ott is maradtak Nagyszombatban. Ulászló azután az egri püspök által küldött vadászkopókat és sólymokat is szívesen fogadta, valamint a többi apróbb ajándékot is:

„elsőként egy balzsamot antik jellegű, szerintem igen szép porcelán edényben, amit látva Őfelsége azonnal kivette azt a kezemből, s látszott, hogy nagyon örül neki, s szó szerint ezeket mondta: Balsamum est istud?  (Ez valami balzsam?), kezébe vévén egy darabkát. Azután átadtam neki vagy huszonöt darab szép üvegedényt, amelyeknek nagyon örült, egyenként, majd a többi dolgot: szalámikat, nagy és szép sajtokat, friss citrust, citromot és narancsot, azután 8 fácskát, és különféle készítményeket: borecetet, finom rózsavizet, s ezeket igyekeztem megkóstoltatni vele, de ő ellenkezett és azt mondogatta: Non oportet, non oportet (Ugyan, nincsen rá szükség)!”

A pestis elől Nagyszombatba menekült magyar királyi udvarban ugyan egyedinek és különlegesnek számított a gepárddal történő vadászat, ám Észak-Itáliában egyáltalán nem volt az. Az ilyen típusú vadászat a feltételezések szerint Perzsiából érkezhetett Európába. Egyes kutatók úgy vélik, hogy a firenzei–ferrarai zsinatra érkező bizánci küldöttekkel kerültek az első vadász gepárdok a vén kontinens nyugati felébe. A 15. század második felében azonban már az olasz főurak tartottak a vadasparkjaikban a gyönyörű állatból és használták is vadászatra az általuk bírt példányokat. Bár a gepárd nagy feltűnést keltett a királyi udvarban, ám a vadállat ajándékozásnak volt már előzménye Magyar Királyságban a 15. században is: Firenze városa annak idején Mátyás királynak egy élő oroszlánt küldött.

Ulászló király vadászgepárdja komoly nemzetközi karriert futott be, amiről szintén Ercole Pio  számolt be, két év elteltével, 1510-ben:

„És hogy hírt adjak a gepárdról, tudja meg Kegyelmességed, hogy Őfelsége, a király sok ízben lelte benne örömét vadászaton, s úgy tűnik, az ég is segítette, mivel minden esetben tisztes zsákmányt ejtett, főként egy ízben Csehországban, ahol egy két vagy három éves szarvast a lova lába előtt ölt meg. Most pedig elküldi a gepárdot nagyszerű ajándékként Lengyelország királyának”.

Ercole Pio magyarországi beszámolói más érdekességeket is tartalmaznak. Leveleiben regényszerűen meséli el utazását a pestis-sújtotta Magyarországon keresztül, ecseteli a pénzek behajtásának és aranyra váltásának nehézségeit és megtudjuk azt is, milyen magyar árucikkek voltak kelendőek Itáliában a XVI. század elején. Az olasz kormányzó kiváncsi tekintetével látjuk az egri székesegyház építését, a vásárokat és a kor kiemelkedő személyiségeit. A mantovai, milánói és modenai levéltárban folyó feltáró munka révén még számos hasonló levélegyüttes tárhat fel érdekességeket Magyarország múltjáról.

Domokos György