A blogunkon belül indult sorozatunkban már két, a közelmúltban olaszországi levéltárakban talált magyar vonatkozású forrást adtunk közre: Izabella özvegy királyné segélykiáltása, 1541-ben és Szarvasvadászat gepárddal. A jámbor Herkules (ErcolePio di Savoia) beszámolói Magyarországról (1508-1510). A most közreadott irat szintén a Vestiga kutatócsoport olaszországi munkájának köszönhető. Ennek során rábukkantunk Nicolino (vagy Niccolò) Candido 1598. augusztus 3-án a Gesztes alatti táborból kelt és I. Vincenzo Gonzaga mantovai és monferratói hercegnek küldött olasz nyelvű levelére, amely Adolf von Schwarzenberg 1598. július vége és augusztus közepe között sikeresen végrehajtott dunántúli hadjáratának első lépéseiről számolt be.

Különös aktualitása van most a régmúlt leveleinek, lévén, ahogy ezekben a hetekben és hónapokban, úgy az 1550-60-as években a hétköznapi élet velejárója volt a rendszeres időközönként fejét felütő járványok elleni védekezés és az azzal való együttélés. A 16. század közepén élt emberek a betegséggel szemben a modern orvoslás segítségének hiányában egyedül csak az imáikban bízhattak és az évszázadok alatt kialakult és jól bevált védekezési módszerekre hagyatkozhattak, de mégsem tanúság nélküli mindaz, ahogyan azt tették.

A tatai vár történetének feldolgozásával mindmáig adós maradt a történetírás. Az 1540-60-as évek időszaka különösen sok fehér foltot tartalmazz. Az 1551 augusztusi rövid és sikertelen ostromot követően a törökök végül 1558. május 17-én éjjel foglalták el, és egészen az 1566-os visszavételéig oszmán kézben is maradt. A vár elestéről tudósító levél azonban nem csak emiatt érdekes, hanem mert kevésbé ismert tény, hogy Martonfalvai Imre deák 1556-tól a szentmártoni (ma Pannonhalma) vár és tartománya prefektusa lett. 1555-ben ugyanis összeveszett addig uraival Enyingi Török Ferenccel és Jánossal, amiért jó időre elhagyta a család szolgálatát. A tisztséget testvérének köszönhette, ugyanis ez időben Martonfalvai László volt a szentmártoni apátúr. A levelet László deák udvarbíró írta, Imre deáknak, mint szentmártoni prefektusnak.

Az 1552. évi egri ostrom, valamint Dobó István vitézeinek hősiessége alighanem mindenki számára közismert tény. Az alig kétezer védő 38 napon át tartotta a várat Ali budai beglerbég és Kara Ahmed nagyvezér 25.000 fős ostromló serege ellenében. A vár védelmére összevont különféle csapatok között akadt azonban egy mindez ideig jóformán ismeretlen eredetű had, – ami nem sokkal több, mint 350 emberrel – jelentékeny részt képviselt a védők összlétszámából. Kik voltak ők? Mit kerestek a várban?

Sopron város - 1700

Mindenek előtt egy vallomással tartozom. Az alább közölt történet nem saját kutatásom eredménye, sőt elég régóta ismert és közkézen forgó história. Foglalkozott vele Payr György, Payr Sándor és Winkler Elemér és Szabó Jenő is. Az ügy Házi Jenőt, Sopron város legismertebb főlevéltárosát is foglalkoztatta, amiről becsatolt cédulái, átiratai tanúskodnak. Legutóbb pedig D. Szakács Anita foglalkozott e különös esettel röviden, amely írása 2010-ben jelent meg a Komárom-Esztergom megyei levéltár évkönyvében. Ez utóbbit használtam fel rövid blogom elkészítéséhez.

Estei Hippolit, akit hét éves korában esztergomi érsekké tettek, a magyar egyháztörténetben és történelemben egyedüliként a prímási széket az egri püspökire cserélte Bakócz Tamással 1497-ben, hogy ne kelljen tovább a Magyar Királyságban időznie. Az ifjú „karrierpap” helyett Esztergomot, majd Egert is vikáriusok és kormányzók igazgatták több mint két évtizeden át. Ezek egyike volt Ercole Pio, akinek két tucatnyi levele most napvilágot látott a Balassi Kiadó gondozásában megjelent kötetben.

 

A 2019. évi középszintű történelem érettségi egyik rövid esszé kérdése a középkori uradalmi földek három fő típusának, és az ahhoz kapcsolódó jogok, valamint kötelezettségek bemutatása volt. A probléma, ami miatt végül is tollat ragadtam, helyesebben a laptopom billentyűzetére tapadtam, alapvetően két fő kérdés körül bontakozik ki. A blogírást először is rögtön a cím, illetve a ténylegesen elvárt megoldás esetében használt modern forgalmak ellentmondásai, másodsorban pedig azok magyarázata tette számomra szorító szükséggé. Rendszeres olvasóink bizonyára már felfedezték, hogy írásaink mindegyike korabeli forrásokon alapszik, sokat is szoktunk belőle idézni (néha talán túl sokat is. Szerk.). Mondhatnám, hogy a munkánk a hobbink, napjaink nagy részében ugyanis 15-16. századi magyar, latin és német nyelvű iratokat olvassunk, fordítunk és átírunk. Ha pedig az időnk engedi, az általunk legérdekesebbnek tartott eseményekről és összefüggésekről egy cikket is írunk. Ezúttal a legérdekesebb azonban maga a forrás, helyesebben a források. Nézzük meg tehát, hogy a középkorból és a jogszokásokat (Verbőcinek hála) tekintve lényegileg változatlan 16. századból fennmaradt irataink, illetve azok szerzői vajon átmennének-e egy mai történelm érettségin, ha éppenséggel pont róluk van szó. Persze a felvetés ez esetben pusztán hipotetikus, de meglehetősen érdekes.

Az Erdély védelme és uralása szempontjából kulcsfontosságú Váradot a császári-királyi csapatok már 1688 laza blokád alá fogták. Majd két esztendővel később, 1690 tavaszán úgy tűnt, hogy a Giovanni Andrea Corbelli gróf vezette német és magyar katonaság sikert ér el, hiszen ekkora az erősségbe rendelt oszmán had híján volt az élelemnek, a takarmánynak és a tüzelőnek is: éheztek és fáztak.

Blogunkon belül egy új sorozat kívánunk indítani, amelyben a különböző olaszországi levéltárakban található magyar vonatkozású iratokból „mazsolázunk”. Ennek köszönhetően olyan ismeretlen gyöngyszemeket tudunk közreadni, amelyek ha nem is rengetik meg alapjaiban eddigi ismereteinket, ám új színt jelentenek.(szerk.)

A 16. századi háborúkba – Francia Királyságba, Itáliába, Németalföldre vagy a Magyar Királyságba – felfogadott német gyalogosok és lovasok részére a tábori élet mindennapjainak szabályozására különböző rendszabályokat foglaltak írásba. Tiltották a verekedéseket, a párbajokat, a szerencsejátékokat, az iszákosságot és a kéjnők tartását is. Ennek ellenére a leírtak sok esetben annyi értek, mint a papír, amire lejegyezték. Ahogyan a vitriolos megjegyzésektől soha sem tartózkodó Illésházy István följegyzéseiben az 1594-ben Esztergom ostromára küldött német katonaság esetében a következőket írta le: „egy nap sem volt, hogy magyart nem öltek; paráznasággal, részegséggel, vendégséggel, kalmár-áruval, udvari pompával úgy annira rakva vala az tábor, hogy nem az sz. istennek de még az jámbor embereknek is iszonyú vala benne maradni.”