Komárom ostromáról a történelem iránt érdeklődök számára nagy valószínűséggel az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc jut eszébe, amikor először Török Ignác, majd Klapka György vezetésével sikeresen állt ellent az ide rendelt honvéd őrség a császári hadak rohamainak és blokádjának. Kevesen tudják azonban, hogy az úgynevezett öregvár védői 1594. októberében a Szinán nagyvezír vezette oszmán fősereg támadásait is visszaverték. Hősiességüket az utókor méltatlanul elfeledte és nem emelte hasonló magasságokba, mint az egrieket vagy akár a kőszegieket.

A vár és őrsége, valamint az oszmán hadsereg létszáma az ostrom idején

A 16. században először ad hoc jelleggel, majd egyre átgondoltabban, a helyi domborzati és vízrajzi viszonyokat is figyelembe véve kiépült végvárrendszer egyik legfontosabb elemét képezte Komárom, amely különleges helyet foglalt el az Adriai-tengertől Erdélyi Fejedelemség határáig nyúló várak és őrházak hosszú sorában. A kortársak csak „magának való vég ház”-ként emlegették, és sem a győri, sem pedig a bányavárosi végvidéki főkapitányság alá nem rendelték, mivel a dunai (rác, majd magyar) naszádosok központjává jelölte ki az uralkodói akarat. Stratégiai fontosságát az adta, hogy a Duna és a Vág folyók közötti keskeny félszigeten épült fel, amely lehetővé tette, hogy a Bécs és Buda közötti vízi és az ezzel párhuzamosan futó szárazföldi utat ellenőrizze. A bécsi udvar is tisztában volt a vár jelentőségével, így az 1540-es években kezdetét vette több évtizedig tartó megerősítése. Tervek elkészítőjének a személye azonban bizonytalan. Saját állítása szerint ugyanis 1548 körül, az Itáliából származó Pietro Ferabosco készítette ezeket. Jóllehet ezt az állítást jelenleg más forrásból nem tudjuk igazolni, mégis a vár történetével foglalkozók döntő része őt nevezi meg tervezőként. Domokos György szerint ugyanakkor felmerülhet e tekintetben Francisco Benigno neve is, aki már 1553 januárja óta Komárom építési felügyelőjeként működött.

Bárki is tervezte a várat, azt az akkoriban legkorszerűbbnek tekinthető elvek szerint tette meg ezt, ami azonban azt jelenti, hogy az eddig uralkodó nézettel ellentétben Komáromot nem az úgynevezett újolasz, hanem óolasz rendszerűnek védművekkel ellátott erősségnek minősíthetjük, amelynek kiépítése követte a terep adottságait. A végház ötszögletű alaprajza az ismert források szerint lényegesen nem módosult, vagyis minden bizonnyal az eredeti tervnek megfelelően épült meg, később pedig nem esett át nagyobb mértékű átalakításon.

Komárom ostroma 1594-ben, egykorú metszet

„A falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében.” Érdemes tehát kitérni röviden arra, hogy 1594 októberében kik védték a komáromi várat. A védelem élén Erasm Braun főkapitány állt, aki 1589-tól látta el tisztét, míg helyettese és egyben a naszádosok kapitánya Starsith Farkas volt. Az őrség pontos létszámát nehéz meghatároznunk. Az bizonyos, hogy az ostromot megelőzően a naszádok legénységén kívül egy német zászló katonáival (hozzávetőlegesen 300 fő) és néhány száz magyar katonával számolhatott a főkapitány. Ez a létszám azonban csökkent, hiszen augusztusban Mátyás főherceg többször is utasította Braunt, hogy négy vagy öt sajkát küldjön Győrhöz, amely parancsnak a hónap végén eleget is tett. További sorsuk ismeretlen, az azonban feltételezhető, hogy a fősereggel tartottak. Emellett az ostrom előtt a naszádosok egy része elmenekült a várból, legalábbis ez derül ki Pálffy Miklósnak az Udvari Haditanácshoz írt október közepi leveléből, hiszen ezek szigorú megbüntetését kérte. A védelem szempontjából haszontalan és csak az egyébként is szűkös készleteket felélő katonafeleségeket és gyerekeket azonban eltávolították a várból. Így az őrség tagjai azzal a kéréssel fordultak az Udvari Haditanácshoz, hogy családtagjaik ellátásáról gondoskodjon valamilyen módon. A vár hadszerekkel és élelemmel sem volt ellátva megfelelően, hiszen Braun egy esetleges ostromra készülve már egy terjedelmes jegyzéket nyújtott be, ahol felsorolta a hiányosságokat. Ezen valószínűleg az sem segített, hogy a környező falvakból és mezővárosokból minden élelmet, amit találtak a Komáromból kiküldött portyázók bevittek, illetve behajtottak a falak közé. Találó tehát Illésházy Istvánnak azon megjegyzése, amely szerint az ostrom kezdetén Braunnak „sem népe, sem élése elegendő az várban nem vala.” Az Udvari Haditanács azonban már augusztusban ígéretet tett segítségküldésre. A komáromi főkapitányt az ostrom megkezdésének a napján kelt levelükben értesítették, hogy a tiroli rendek segélyén felfogadott gyalogezred négy zászlója és ötszáz morva gyalogos megy a várba. Október 6-án pedig már arról tájékoztatták Bécsből Braunt, hogy hamarosan élelem, hadianyag és egy zászlónyi német katona fog Komáromba érkezni. A Győr alatt szerzett sebéből éppen csak lábadozó Pálffy Miklóst jelöltek ki erre a feladatra, aki végül Karl burgaui őrgróf gyalogezredének négy zászlóját juttatta be az ostromlott várba úgy, hogy Gutáig hajón vitette a katonákat, onnan pedig az éjszaka leple alatt kalauzok vezették tovább őket. Emellett az Udvari Haditanács igyekezett gondoskodni a megígért mesteremberek (kovácsok, ácsok, bányászok, építőmesterek és tűzmesterek), valamint a szükséges hadianyag (például sánckosarak) előteremtéséről és Komáromba juttatásáról is. Előbbiek közül többen szintén megérkezhettek, hiszen az ostrom végeztével Braunnak tájékoztatást kellett adnia arról, hogyan kívánja jutalmazni, illetve jutalmaztatni a harcokban részt vett bányászokat és tűzmestereket.

Ha azt írtam, hogy a vár őrségének létszámát nehéz pontosan meghatározni, akkor legalább olyan nehéz az ostromlók hozzávetőleges számát megadni. A magyar történetírás Istvánffy Miklós műve alapján úgy véli, hogy a nagyvezír hozzávetőlegesen 100 000 fegyverforgató felett rendelkezett. Ezek között pedig mintegy 18 000 janicsár is a magyar hadszíntérre vonult. Ehhez a hadhoz azonban a krími tatár kán, Gázi Giráj is csatlakozott csapataival. Ezek létszámát egyes források túlzóan újabb 100 000 főre becsülik, míg a kevésbé túlzók 25 és 40 000 közöttire taksálják. Komárom ostromában azonban biztosan kevesebb katona vett részt. Tata és Győr ostroma, valamint a Szigetközben álló keresztény sereggel vívott csatározások jelentősen lecsökkentették létszámukat. Feltételezésem szerint ekkora már a hadra fogható oszmán katonák létszáma nem haladhatta meg az 50 000 főt.

Az ostrom menete

A győri vár elfoglalása (1594. szeptember 29.) és hevenyészett kijavítása után Szinán nagyvezír a stratégiai fontosságú Duna-vonal utolsó jelentősebb meghódítására indította az oszmán fősereget. A vár falai alá először a fia, Szinánpasazade Mehmed pasa vezette előőrs érkezett, majd október 4-én már a főerők egységei tűntek fel a folyó jobb partján. Az ostromlók rögtön hozzáláttak a sáncok építéséhez és az ágyúk tüzelő állásba vontatásához, így október 7-én elkezdhették lőni a vár falait. Azonban gyorsan világossá vált, hogy a széles Dunán át átlőtt lövedékek nem sok kárt tehetnek a vár védműveiben, így Szinán úgy határozott, hogy hidat verjenek a Csallóközbe, amelynek a biztosítására tatárokat küldött előre. Az átkelő elkészülte után a nagyvezír egy parasztot a vár falai alá küldet egy lándzsavégre kötött levéllel, amelyben feladásra szólította fel az őrséget. Braun azonban nem akarta átvenni a levelet, hanem szóban válaszolt: ő német volna, és sem a görög, sem a szláv nyelvet nem ismeri, de az uralkodó azért rendelte ide, hogy az erődöt az ellenség betörésétől megvédje és biztosítsa, nem akar tehát tárgyalni, hanem lovagi módon a kereszténységért harcolni kíván. Ezt követően a nagyvezír az őrség által felgyújtott és lerombolt város temploma mellett 18 nagy ágyút állíttatott fel, és lövetni kezdte a falakat. A heves tüzérségi tüzet kihasználva a környéken összegyűjtött jobbágyokkal egészen a várárokig futóárkokat és sáncokat építtetett. A lövedékek azonban nem tettek jelentős kárt a vár nyugati védműveiben, és mivel az egyre hidegebb időjárás is egyre jobban elcsigázta a Győr ostroma alatt egyébként is megtizedelt oszmán katonaságot, így Szinán úgy döntött, hogy aknák ásásával próbál rést nyitni a falakon és a bástyákon. Az őrség azonban éber volt és rajtaütött az ott dolgozó ácsokon és az őket védő janicsárokon, levágva szinte mindent. Ebben az összecsapásban kapott lövést a jobb térdébe Braun is.

            Közben folytonosan olyan hírek érkezett, hogy Mátyás főherceg hamarosan felmenti a várat, ám a hadak valójában lassan gyülekeztek. A fennmaradt iratokból kiderül, hogy Braun gyakran fordult segélyért az ostrom ideje alatt a keresztény csapatokat vezető főhadparancsnokhoz. A főherceg lehetőségeiből azonban egyelőre csak arra futotta, hogy kitartásra biztassa és a hamarosan meginduló keresztény had ígéretével hitegesse az ostromlottakat. Győr eleste után ugyanis a megmaradt császári-királyi had jelentős had jelentős része szétszéledt, illetve a fizetetlenség miatt nem kívánt tovább harcolni. Megoldást jelenthetett volna a cseh rendek által kiállított katonaság, amely körülbelül húszezer főt számlált, ám ezek némi Pozsony környéki táborozás után harc nélkül hazaindultak. Október 20-án azonban a Magyar Királyság nyugati határszélén gyülekező megmaradt hadakhoz csatlakozott a Christoph von Teuffenbach vezette felső-magyarországi had, valamint elkészültek Pozsony közelében azok a hidak is, amelyeken keresztül a keresztény sereg átkelhetett a Csallóközbe. Ez a hír már bizakodással töltötte el a sebesült főkapitányt, aki katonái közé vitetve magát egy újabb kitörésre biztatta őket. Másnap, október 22-án reggel 400 katona bátran kitört a várból és az ellenséges sáncokra vetette magát, ahol is nagy pusztítást vittek véghez és jelentős zsákmánnyal (lőporral, élelemmel, ágyúgolyókkal és még egy ágyúval is) tértek vissza a falak közé.

            Az egyre hidegebbre forduló időjárás, a táborban kitört ragályos betegség, az ostromlottak makacs ellenállása, valamint a felmentő hadakról szállingózó hírek arra kényszeríttették a nagyvezírt, hogy felhagyjon az ostrommal. Október 25-án a Csallóközben álló oszmán hadak elkezdték az átvonulást a folyó jobb partjára, majd felgyújtották a hajóhidat maguk mögött. A vár őrsége kihasználva az ostromlók hanyagságát újabb kitörést hajtottak végre. Ez úttal a Duna túloldalán felállított oszmán ütegeket rohanták meg: négy naszáddal és több sajkával a túlpartra eveztek, majd miután elsütötték ágyúikat és megrohanták az oszmán had sáncait, ahol nagy pusztítást végeztek. Három nappal később megérkezett Komáromba Mátyás főherceg is, aki az ostrom utolsó napjaiban az összegyűlt hadaival Nyárádnál, mintegy harmincöt kilométerre táborozott a vártól.

            Végezetül érdemes a háromheti ostrom utóéletére röviden kitérni. A vár valóban hősies védelme alatt az őrség a rendelkezésre álló hadianyag egészét felhasználta, mint ahogy ez egy az Udvari Haditanácsnak küldött jelentésből kiderül. Az ostromlottak jelentős veszteségeket szenvedtek, amit az ostrom után egyből megpróbáltak pótolni, hiszen a stratégiai fontosságú Duna-vonal egyetlen keresztény kézen maradt végházának szerepe a végvárrendszerben Győr eleste után még inkább felértékelődött. Szinte pótolhatatlan veszteséget jelentett Braun halála, aki 1594. novemberében Bécsben halt bele az ostrom során kapott lőtt sebébe. (Tisztének a betöltésére a főherceg Pálffyt nevezte ki november 17-én.) Az áldozatok azonban megtérültek. Hatvan és Esztergom sikertelen ostromát, valamint Győr elestét követően ugyanis igen komoly morális válság alakult ki, amely egy újabb kudarc esetén tovább mélyülhetett volna. A győzelem értékét azonban mi sem bizonyítja jobban, hogy egyrészt Komárom sikeres védelméről mind a lengyel királyt, III. (Wasa) Zsigmondot, mind pedig a nagyhatalmú lengyel kancellárt, Jan Zamoyskit tájékoztatták. Másrészt az Udvari Haditanács és Mátyás főherceg fontolóra vette annak lehetőségét is, hogy még a tél beállta előtt megkísérlik visszafoglalni Győrt. Ez azonban csak terv maradt.

Bagi Zoltán Péter