A tizenöt éves háború (1591/1593-1606) kutatása az utóbbi három évtizedben igen nagy lendületet vett. Tóth Sándor László jóvoltából pedig több mint másfél évtizeddel ezelőtt elkészült az első monográfia is a Habsburg Monarchia, de nyugodtan írhatom úgy, hogy a keresztény Európa és az Oszmán Birodalom nagy összecsapásáról. Bár a magyar történetírás ezzel régi adósságát törlesztette, ám az átfogó művekre oly jellemző módon az eseményeket és jelenségeket csak vázlatosan tudta sok esetben megjeleníteni. Így kevés tér jutott az 1601. évi eseményekre is. Egy hamarosan megjelenő könyv azonban mindezt a hiátust pótolni kívánja. Egyik fejezetének az átírt és átszerkesztett változata már olvasható volt blogon: ez Székesfehérvár 1601. évi ostromával foglalkozott. A történet mesélését tehát onnan folytatom, hogy a Mátyás főherceg és a Philippe-Emmanuel de Lorraine, Mercoeur hercege vezette mintegy 15-18 000 fős keresztény sereg szembe találta magát a mintegy 50 000 fős oszmán fősereggel, amely felett Jemiscsi Haszán nagyvezír, szerdár parancsnokolt. De még mielőtt rátérnék az eseménytörténet ismertetésére, érdemes röviden kitérni arra, miért használom az alcímben a csatározás és az ütközet szavakat. Ezek megmagyarázásához az egykorú jelentések és történetírók által használt fogalmakat veszem át. Az első, október 10-i összecsapásra a német nyelvű források a Scharmützel szót használják, amelyet leginkább csatározásnak fordíthatunk le. A második, október 13-i harccal kapcsolatban már mind az 1601. évi hadjáratot megörökítő hadijelentésben, mind Hieronymus Ortelius művében a Schlacht és a Treffen, azaz a csata és az ütközet kifejezéseket egyszerre olvashatjuk. Az alább bemutatott események ismeretében azonban a magam részéről ebben az esetben az utóbbi szót tartanám helyesebbnek.
Most térjünk is rá az eseménytörténet ismertetésére. Az október 9-ről 10-re virradó éjszaka a keresztény táborból a Preiner ezred kíséretében 72 hordó lisztet és 2 hordó sót elindítottak Székesfehérvárra. Az ellátmány sikeresen bejutott a városba, ahol már korábban 400 mázsa kétszersültet és a szükséges muníciót is felhalmozták az őrség számára. Eközben azonban az oszmán haderőből mintegy 10-12 000 főnyi lovas még a délelőtt folyamán átnyomult a két tábort elválasztó mocsáron átvezető átjárón, hogy megszemlélje, illetve lerohanja a keresztények Csókakő közelében kiépített sáncait. Ennek megakadályozására dél körül Christoph Hermann von Russworm főtábormester 2000 lovassal (ezek között ott voltak Heinrich Matthias von Thurn lovasai) vonult fel ellenük és meghiúsította szándékukat: „s aprólék csatából igen nagy harc indíttatik.” Az oszmán csapatok azonban folyamatosan kaptak erősítést az átjáró túlsó oldaláról és kezdtek nyomasztó fölénybe kerülni. Ekkor a főtábormester erősítést kért és meg is érkezett Seifried von Kollonich a lovasságával. A keresztény csapatok újra támadásba lendültek és sikerült elűzniük az ellenséges katonaságot az átjárótól. A hátrálók üldözése során a keresztény tábortól már mintegy öt kilométernyire eltávolodtak Russworm és Kollonich katonái, amikor a nádasban megbújó janicsárok puskáinak és a szintén ott elrejtett ágyúk a tüze újabb fordulatot hozott az összecsapásban. A helyzet nagyon gyorsan válságosra fordult. Az oszmán csapatok folyamatos erősítést kaptak, és már fennállt annak a veszélye is, hogy a nagy veszteségeket szenvedett keresztény lovasságot bekerítik. Ekkor Mátyás főherceg (legalábbis október 11-én az uralkodóhoz írt jelentése szerint) a megmaradt német és magyar lovassággal, valamint 600 hajdúval Mercoeurt küldte megsegítésükre. Ezzel szemben a francia történetírók arról számoltak be, hogy a herceg saját maga állt a segédcsapat élére, amely kürasszírjaiból, illetve 2000 vagy 16 zászlónyi hajdúból állt. A balszárnyon támadók végül sikert értek el, felmentették a főtábormester katonáit. Az előrenyomuló hajdúk megtépázták a janicsárok sorait és visszavonulásra kényszerítették őket a lovassággal együttműködve. Ezt látva Mátyás főherceg a táborban maradt gyalogsággal szintén átnyomult az átjárón azzal a szándékkal, hogy egyrészt biztosítsa a stratégiai fontosságú szárazulatot, másrészt, hogy ezáltal a tábort és az ott maradt poggyászt is védelmezze. A csatározás késő éjszakáig elhúzódott. Az oszmán hadvezetés látva a támadás kudarcát visszavonta csapatait táborába.
A fennmaradt iratok szerint a keresztény oldalon egy előkelő személy sem esett el, ám Kollonich és Thurn katonái és lovai közül sokan elestek, illetve elpusztultak. Ezzel szemben a francia történetírók szerint hozzávetőlegesen 200 keresztény katona halt meg a csatározásban. Montreux pedig egyenesen azt állította, hogy ezek döntő része hajdú volt. A sebesültek között volt az ezredes-helyettes Jaroslav Terzka, akit a lábán ért lövés. Rajta kívül sok nemes és közkatona szerzett sérülést a csatározásban. A több alkalommal megfutamított oszmán hadsereg veszteségeivel kapcsolatban a főherceg úgy vélte, hogy igen jelentős kárt szenvedhettek. Két francia történetíró hallomásokra alapozva pedig azt jegyezte le művében, hogy az ellenség 800 fegyverforgatót és 400 lovat veszített.
A csatározás alatt egy volt győri 50 lovas kapitány jelentkezett Russwormnál, akit az oszmánok az előző évben Kanizsa sikertelen felmentésénél fogtak el. Emellett fogságba esett egy török is, aki a már említett létszámadatokon túl azt is vallotta, hogy a szerdár Budáról négy nagy és három közepes ágyút, valamint 600 mázsa lőport is vár. A vallatók számára az is kiderült, hogy nem csupán a keresztény, hanem az oszmán hírszerzés is jól dolgozott. A fogoly szerint ugyanis Jemiscsi Haszán tisztában volt azzal, hogy a főherceg serege nem számlál többet 15 000 fegyverforgatónál. Kijelentette, hogy amint készen állnak a mocsáron átívelő hidak az összes keresztényt levágatja, mert amíg itt áll a táboruk Székesfehérvárt sem lehet megostromolni.
A csatározás alatt egy kis közjátékra is sor került. Karl Ludwig Graf zu Sulz főhadszertárnok, azaz a keresztény sereg tüzérségének a parancsnoka ugyanis két kísérőjével egy-két dolog elintézésére titokban, a főherceg tudta és engedélye nélkül belopódzott Székesfehérvárra. Miután sikeresen végzett ezekkel, újra visszaindult volna a keresztény táborba, ám az oszmán lovasok észrevették és üldözőbe vették őket. A főhadszertárnok kísérői közül az egyiket levágták, a másikat fogságba ejtették. Maga Sulz is lovát és javait hátrahagyva a nádason keresztül tudott csak megmenekülni.
A csatározást követő napon (október 11-én) nem történt semmi említésre méltó esemény, leszámítva, hogy a Preiner ezred gyalogosai szerencsésen visszatértek a keresztény táborba. Az október 12-e is viszonylagos nyugalomban telt mindaddig, míg a két fél portyázóinak összecsapásában egy pribék át nem állt. Kihallgatásán azt vallotta, hogy a szerdár szándéka szerint még azon a napon több helyen rajtaüt a táboron. Mátyás főherceg erre a hírre visszahívatta portyázóit és táborhelyét újabb sáncokkal és egy szekérvárral erősíttette meg és mindenhová őrséget állíttatott. Eközben az oszmán fősereg két táborát egyesítette, az újabb átállt pribékek szerint azért, hogy támadásba kezdjen. A főherceg ezért dél körül körbelovagolt és megszemlélte az elkészült védműveket, és a katonákat ezek védelmére rendelte. A mintegy két órás szemle után visszatért a táborba és az éjjel folyamán még néhány hordó bort küldetett be a székesfehérvári őrségnek.
Október 13-án hajnalban Sulz helyettese, Georg Schäzer a városból néhány szekérrel a táborba érkezett, ahol három átállt pribék vallomására hivatkozva arról tájékoztatta a főherceget és Mercoeurt, hogy az első összecsapásban az oszmán haderő jelentős veszteségeket szenvedett. Közöttük volt a renegát franciák kapitánya is, akit a városból ért lövés. Emellett két külön táborhely áthelyezésére is azért kényszerült a szerdár, mivel Székesfehérvárról folyamatosan tűz alatt tartották. A vallomások szerint Jemiscsi Haszán éjszaka fel akart vonulni a keresztények megerődített tábora ellen, ezért a főherceg újra megerősítette a védművek őrségét.
A pribékek hírei igaznak bizonyultak, hiszen éjfél környékén az oszmán had teljes erejével megindult az elsáncolt keresztény tábor irányába. Ráadásul a délelőtt tíz óráig a vidékre ereszkedett sűrű köd is segítette felvonulásukat, aminek köszönhetően rajtaüthettek a jobb kéz felől egy, a hegység előtti magaslaton emelt előretölt sáncon, amelyben egy zászlónyi német és hajdúk álltak. A Jean T’Serclaes de Tilly vezette mintegy 200 keresztény katona a melléjük rendelt négy ágyúval kezdetben sikeresen védekezett, ám a túlerő hamarosan megtörte ellenállásukat. Többségüket a sáncba benyomuló oszmán katonák lemészárolták, a többiek pedig a mocsárban kerestek menedéket. A harcban Tilly is megsebesült a karján egy lövéstől.
Az oszmánok az elfoglalt előretolt sáncot gyorsan földdel töltött hordókkal és farönkökkel megerősítették, majd két ágyút és sok jó lövészt is helyeztek el, hogy onnan tartsák tűz alatt a keresztény tábort, mivel a két hely mindössze csak egy falkonett lövésnyire volt egymástól. Jemscsi Haszán tehát már állást foglalt a főherceg seregének jobb szárnyán, sőt igyekezett ennek hátába is kerülni. Ezért dél körül a janicsárok, valamint az oszmán hadsereg más gyalogosai és lovassága 12 löveggel kiegészülve a keresztény tábor felett magasodó hegyet és erdőt kezdték megszállni. Ortelius szerint a korábban oda rendelt hajdúk megsegítésére egy bizonyos Fargutsch századost (Hauptmann) és Adolf von Althant küldték kétszáz muskétással. Támadásuk azonban az ellenséges tüzérség tüzében összeomlott, majd a közelharcban súlyos veszteségeket szenvedtek. Elesett ugyanis a százados és még 40 katonája.
Arról is Ortelius számolt be, mi történt a heggyel szembeni sáncnál, amely elfoglalására az oszmán csapatok szintén kísérletet tettek. Ezt Heinrich Bisanzan százados védte gyalogosaival és néhány huszárral. Utóbbiak látva, hogy néhány százan az oszmán hadból feléjük közelednek azonnal visszamenekültek a keresztény táborba. Bisanzan azonban megparancsolta katonáinak, hogy maradjanak egészen csöndben mindaddig, amíg az ellenség a sáncok közé nem ér. Ekkor a muskétások elsütötték fegyvereiket, ezzel nagy veszteséget okozva a támadóknak.
A kisebb siker ellenére a janicsárok muskétáikkal és az oszmán tüzérség immáron két helyről lőhette a keresztény tábort. Russworm október 21-én a császárhoz küldött jelentésében arról számolt be, hogy az ellenséges ágyúk egyszerűen keresztüllőttek a táborhelyükön. A janicsárok pedig a sátrakba be tudtak lőni és megsebesítették a katonákat. Az 1601. évi hadjáratról készült hadijelentés szerint pedig az egyik lövedék a főherceg sátra közelében is megölt egy lovat. Bár azt is érdemes megjegyezni, hogy az Albert főherceghez írt október 25-i levelében még az áll, hogy az ellenséges tüzérség nem tett nagy kárt, a helyzet azonban egyre szorongatóbbá és válságosabbá vált, hiszen a keresztény tábor bal oldalán is feltűntek oszmán csapatok, amelyek szintén két irányból akartak támadni. Azaz már négy helyről fenyegették az oszmán csapatok a császári-királyi hadat. Egy később átállt pribék vallomásából kiderült, hogy a szerdár már egyenesen úgy vélte, hogy három órán belül megsemmisíti a főherceg katonaságát.
Az ellenség feltartóztatásához tehát már nem volt elegendő a keresztény tüzérség szorgalmas és hatásos ágyútüze, ki kellett valamit találni. Russworm szerint a megoldás ötlete, amely segítségével a császári-királyi csapatok elkerülhetnék a katasztrófát, tőle származott. Majd ezek után a főherceg kegyesen engedte, hogy a főtábormester az általa előadott tervet végrehajtsa. Az 1601. évi hadjáratról készített jelentés tapintatosan hallgat az „ötletgazda” személyéről és csak azt árulja el, hogy a szükséges parancsokat Mátyás azután adta ki, hogy meghallgatta Mercoeur és Russworm véleményét is. Ortelius történeti művében pedig az szerepel, hogy a főherceg a főtábormestert a tábor megerősítésével bízta meg, majd mikor ez sikerült, elrendelte a támadást. Gömöry pedig mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a keresztény sereg ellentámadása Mátyás kezdeményezésére történt.
Bár az „ötletgazda” személyét nem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani (még ha alaposan feltételezhető is, hogy Russworm volt), ám a terv leírása ránk maradt. Eszerint a sereg fele részét adó magyar és német lovasokkal és gyalogosokkal a keresztény tábor bal oldalán Mátyás főhercegnek a síkságra kellett vonulnia, hogy elhárítsa az abból az irányból várható török és tatár támadásokat. A védelem megerősítésére pedig a már említett Szent Vitus templomot és környékét is meg kellett szállnia és egy sáncot kiépítenie. Ide lövészeket kellett rendelnie, hogy az ellenség rohamait feltartsák. Russwormnak és Mercoeurnek Hofkirchen, Althan és Preiner gyalogezredekkel, valamint a Hoditzky 1000 német lovasával és 500 kürasszírral pedig a janicsárok által elfoglalt magaslatok és sáncok visszafoglalására kellett indulnia teljes harcrendbe fejlődve. A támadásnál a főtábormesternek a jobb oldalra rendelt gyalogságot kellett vezetnie, míg a balszárnyra állított lovasságot a főhadparancsnok-helyettes irányította. A terv tehát az volt, hogy míg a balszárny erős védőállásba vonul, addig a keresztény tábort közvetlenül fenyegető, az 1601. évi hadjáratról készített jelentés szerint, mintegy 40 000 fős oszmán sereget a jobbszárny katonasága elűzi.
Ennek megfelelően a baloldalra rendelt katonaság elfoglalta a Szent Vitus templomot és környékét. Mátyás főherceg is személyesen megjelent a harcmezőn a Hoffahnéjával és testőrségével, buzdítva őket a kitartásra.
Russworm és Mercoeur támadása a jobb oldalon pedig délután három órakor kezdődött meg és egészen sötétedésig tartott. A hercegnek és a főtábormesternek először a terciókba felállított gyalogosait és lovasait egy, a janicsároktól mindössze 500 lépésre lévő átjárón kellett átvezetnie, amit az ellenség hét ágyúja is tűz alatt tartott. Ezt követően azonban az oszmán csapatokat mindenütt sikerült visszaszorítaniuk és még majd öt kilométeren át üldözniük is. A visszafoglalt sáncokban 10 ágyút találtak, amelyeket el is vontattak. Az erdőben és a hegyen pedig állítólag rengeteg hadszer volt még, ám azok hamarosan eltűntek.
Az állhatatosan és bátran harcoló keresztény seregből az előkelők közül egy sem esett el, míg Ortelius becslése szerint mindössze 300 katona halt meg az ütközetben. Arról azonban mind ő, mind a francia történetírók beszámoltak, hogy az ütközet elején elesett keresztények megcsonkított (a levágott fejekről még a füleket és az orrokat is lemetélték) holttesteit az üldözés során megtalálták. Ezzel szemben az oszmán csapatok jelentős veszteségeket szenvedtek. Még az ütközet estéjén a keresztény táborba érkezett két lovas jelentése szerint sok előkelő török, közöttük a szerdár is a csatatéren maradt. Ez természetesen nem fedte a valóságot, de Mátyás főherceg is beszámolt október 19-én az uralkodónak, október 25-én pedig Albertnek írt levelében török foglyok (október 17-én és október 22-én tett) vallomásai alapján arról, hogy Jemiscsi Haszán is megsebesült az ütközetben és két lovat is kilőttek alóla. A harc után az ellenség pontos veszteségeit természetesen nem tudta meg a keresztény hadvezetés. Különféle híradásokból azonban arról értesült, hogy számos ló és hozzávetőlegesen 2000 katona meghalt vagy megsebesült az ütközetben. Ezzel szemben a francia történetírók szerint a Tilly-féle sánc visszafoglalása után több mint 200 janicsár holttestére bukkantak. Míg az egész napon át tartó ütközetben összesen 1200 fős veszteséget szenvedett az oszmán had.
Érdemes még kitérnünk az ütközet alatt lejátszódott két eseményre, amelyre adatokat azonban csak Ortelius sokat emlegetett munkájában találunk. Eszerint Kollonich lovasaival egy átjárón keresztülvonulva összecsapott az oszmán csapatokkal. A csatározás azonban nem alakulhatott jól, hiszen segítségére kellett küldeni néhány száz huszárt és szabad hajdút, akik azonban kevésbé foglalkoztak a harccal, inkább a zsákmány összegyűjtésében jeleskedtek. A harc azonban Székesfehérvár közelébe is áttevődött, mire az erősség őrsége kitört az ott lévő oszmán katonaságra, amely blokád alatt tartotta őket. Támadásuk olyan jól sikerült, hogy négy ágyút és sok sánckosarat zsákmányoltak. Végül Kollonich csapata is sikerrel járt, hiszen több száz janicsárt a mocsárba szorított, amelyeknek legalább a fele ott is pusztult el. Katonái közül csak kevesen vesztek oda, pedig az ellenség még a szétszórt lőpor meggyújtásával is próbálkozott.
A Csókakőnél lezajlott harcokban tehát a keresztény csapatok sikeresen verték vissza az oszmán fősereg támadásait. Ám a főherceg a herceggel és a többi magas rangú katonai vezetővel egyetértésben úgy határozott, hogy elhagyja addigi állásait és közelebb húzódik Székesfehérvárhoz. Ennek következtében a következő két napban újabb, az eddigieknél is komolyabb harc várt lovasságára és gyalogságára.
Folyt. köv.
Bagi Zoltán Péter
