„Váradot pedig midőn ősztől fogva erős bloquáda által tartotta volna a német épen a jövő kaszálás-ideig, akkor generál Hajszler újabb haddal s lövőszerszámokkal menvén alája, és keményen megszorítván őket, segítségek sohunnan nem jövén, noha nehezen menének rá, mert híres vitéz emberek valának benne, de elfogyván utoljára élések, kételenség alatt feladják Hajszlernek a várat, magokat a német elkísérteti.” Nagyajtai Cserei Mihály históriájában ilyen módon örökítette meg azt, hogy a partiumi várat őrsége átadta a császári-királyi csapatoknak. A Tiszántúlt Erdéllyel összekötő természetes útvonal mentén fekvő és azt ellenőrző püspöki székhely stratégiai jelentősége az Oszmán Birodalom 16. századi előrenyomulása idején még inkább felértékelődött. Ennek megfelelően igyekeztek védműveit kiépíteni, megerősíteni. Ezen munkálatokban olyan jeles itáliai építőmester vagy várfundáló mester is részt vett, mint Ottavio Baldigara. Báthori István lengyel király és erdélyi fejedelem 1583. november 4-i levelében kérte II. Rudolf császárt és magyar királyt, hogy a talján építőmestert engedje el Várad építéséhez. A következő évben Baldigara egy rövid szemleúton felmérte a végvár állapotát, majd 1584 júliusa és 1585 márciusa között dolgozott itt, Ghyczy János akkori főkapitány legnagyobb megelégedésére. Ennek köszönhetően a 16. század végére ki is épült a Sebes-Körös bal partja és a Pece patak között a három részből álló végház. Magját a szabályos ötszög alakú vár képezte, amelynek csúcsaira egy-egy hatalmas fülesbástyát építettek ki. A falak erején kívül a védők a hetvenhat lépés széles vizesárokban is bízhattak, amelyet egyrészt a Sebes-Körös, másrészt a termálvizű Pece-patak táplált, így télen a legnagyobb hidegben sem fagyott be az itt hömpölygő víz. A várban álló épületek is a kortinák ötszögének vonalát követték, így egy kis valóságos erődöt alkottak. A vártól nyugatra elterülő város védelmét szintén kőfalak biztosították és innen vezetett híd a jobb parti Olasziba. Ez a külváros is részét képezte Várad védelmi rendszerének, bár csak földdel töltött vastag palánkfal és egy nem túl mély, ám széles árok vette körül. Velencét azonban még ilyen védművekkel sem látták el, így védelme lehetetlen volt.

Erre szükség is volt, hiszen az oszmán fősereg két ízben is ostrom alá vette Váradot. Első alkalommal az úgynevezett tizenöt éves vagy hosszú török háború idején, amikor a Szaturdzsi Mehmed pasa szerdár vezette hadak 1598. szeptember 29-e és november 3-a között sikertelenül ostromolták várat, köszönhetően a Melchior von Redern vezette védők ellenállásának. Másodszor azonban az őrség kénytelen volt kapitulálni a túlerővel szemben. 1660. augusztus 27-én, 45 napos hősies küzdelem után a Gyulai Ferenc főkapitány vezette védők megadták magukat az Ali pasa szerdár vezette oszmán főseregnek, ezzel az Erdélyi Fejedelemség védtelenné vált a magyarországi hódoltság felől érkező támadásokkal szemben.

Bécs 1683. évi sikertelen oszmán ostromát követően a keresztény csapatok magyarországi sikerei természetesen az Erdélyi Fejedelemség politikájára is komoly hatást gyakoroltak. Buda visszavívása után, 1686-1687 telén már császári-királyi ezredek teleltek Erdélyben és a Partiumban. A következő esztendő október 27-én Apafi Mihály fejedelem és Lotharingiai Károly herceg Balázsfalván szerződést kötöttek, amelynek értelmében 700 000 rénes forint és tekintélyes élelmiszerszállítmány fejében a magyarországi főparancsnok szavatolta, hogy I. Lipót elismeri a fejedelemség önállóságát. 1688. május 9-i fogarasi nyilatkozat értelmében pedig már a fejedelem és az erdélyi rendek országukat a Habsburg uralkodó védnöksége alá helyezték. Thököly Imre 1690. évi sikeres hadjárata azonban bebizonyította, ameddig Várad és Gyula az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt van, addig Erdélyben Bécs akarata nem teljesülhet maradéktalanul. A Habsburg Monarchia hadügyeit irányító Udvari Haditanács tehát elhatározta a stratégiai fontosságú egykori püspöki székhely visszafoglalását. De hogyan is szándékoztak ezt megvalósítani?

Szita László a kanizsai blokád és a vár kapitulációjának történetéről készült forráskiadvány bevezető tanulmányában úgy fogalmazott, hogy „1688-tól eléggé általánossá vált az a nézet, amelyet Leopold császár és közvetlen környezet[e] is magáének vallott, hogy a magyarországi hadszíntéren török kézen lévő nagyobb erősségeket blokádba kell zárni. Így sem emberi erőben, sem hadiráfordításban nem kell olyan mértékben áldozni, mintha módszeres ostromokat szerveznének, amelyek kétségkívül lényegesebben nagyobb erőket kötnének le ezeken a pontokon.”

A Kárpát-medence sűrű vízhálózatában rejlő lehetőségeket és nehézségeket figyelembe véve a Duna-völgye, Buda és Belgrád stratégiai szerepét az Udvari Haditanács már a 16. század végén tisztában volt. Lotharingiai Károly pedig – a Raimondo Montecuccoli által kidolgozott tervek alapján – majd száz évvel később hasonló stratégiai elvek mentén irányította a császári-királyi fősereget a felszabadító háború kezdeti időszakában. Arra, hogy mennyire „eluralkodott” ez a stratégiai koncepció az Udvari Haditanácson, illetve a bécsi udvaron belül érdemes kiemelni a magyarországi császári-királyi csapatok főparancsnoka által összeállított iratot, amelyet Buda elestét, 1686. szeptember 2-át követően készített. Ebben következőket vetette papírra: „Úgy vélem, hogy a jövendő hadjárat három hadműveletet tűzhet ki céljául:

az első: Nándorfehérvár ostroma,

a második: Várad ostroma,

a harmadik: Eger és Székesfehérvár ostroma.”

Néhány oldallal később Lotharingiai Károly rátért Várad megtámadásának a tervére is: „Abban az esetben tehát, ha Felséged [Lipót császár és magyar király] ennek a hadjáratnak szándékozná szentelni erőit, megítélésem szerint előbb Eszék alá kellene vezényelni bizonyos számú csapatot, amely képes lenne elfoglalni, s oly módon megerősítené ezt az őrhelyet, hogy a tél beálltával ki tudjon ott tartani, s a jövendő hadjárat ideje alatt meg tudja akadályozni bárminemű ellenséges haderőnek a Drávához való vonulását. Közben a maradék hadakkal a lehető legsebesebben Váradhoz kellene vonulni, a tüzérséget, élelmet és a többi hadfelszerelést pedig társzekereken kellene odaszállítani…Az az igazság, hogy Váradnak Eger védelmi előtti megtámadásával jelentékeny erőd és helyőrség maradna a hátunk mögött annak a számára, akinek – hogy portyázásainkat megakadályozza – szembe kellene szállnia velünk; hasonlóképpen jól szemmel tarthatná a török az ellenséges hadmozdulatokat, ha – miután ismét birtokba vette – átkelne a hídon, s így a jövő évben Péterváradnál a Duna-Tisza közébe jutva megzavarná a hadműveletet. Ezért úgy vélem, hogy jóllehet ez a hadjárat véghezvihető, mégis adódhatnak nehézségek, ha Egert a hátunk mögött hagyjuk,…főképpen ha az ellenség Eszékkel szemben a Dunánál felsorakozna. Ezért a hadjáratot sehol nem lehet olyan hamar elkezdeni, mint Egernél.”

Lotharingiai Károly tehát tervezetében meghatározta azt az ütemtervet, amely segítségével Várad sikeres ostroma lehetővé válhatna: Eszék elfoglalásával és ezáltal a Dráva vonalának lezárásával távol lehet tartani a felmentésre igyekvő oszmán fősereget. Míg Eger megszállásával immáron zavartalanná válhatna az ostromló sereg ellátása Budáról és Bécsből. A magyarországi főparancsnok a következő évben meg is valósította tervezetét. Az 1687. augusztus 12-i nagyharsányi csatát követően a császári-királyi hadsereg 6 gyalog- és 7 lovasezrede együttműködve a horvát bán csapataival szeptember 29-én elfoglalták a kiürített Eszéket, majd a következő hónapban az egész Szerémséget megszállták. Ezzel párhuzamosan a magyar és német katonaság vette blokád alá Eger várat is, amelyet őrsége december 17-én adott át szabad elvonulás fejében.

A császári-királyi fősereg azonban ekkor nem Várad, hanem Nándorfehérvár felé fordult, hiszen e vár birtoklásával biztosítottá válhatott a Duna- és a Tisza-völgyének, és ezáltal a Magyar Királyság központi területeinek a védelme az oszmán fősereg vagy portyázók támadásaival szemben. A hátországban pedig az Oszmán Birodalom kezén megmaradt erősségek megszállását, visszafoglalását az Eger alatt alkalmazott blokádok segítségével kívánták megvalósítani.

Az Udvari Haditanács a felső-magyarországi területek teljhatalommal felruházott parancsnokát, gróf Ottavio Nigrellit császári-királyi vezérőrnagyot bízta meg azzal a feladattal, hogy Várad körül blokádot hozzon létre. Az itáliai származású főtiszt már 1687. augusztus 6-án Johann Andreas Graf von Corbelli alezredest 500 német lovassal (közöttük volt a Gondola vértesezred néhány százada is) és 600 huszárral a vár alá küldte. Amikor az éjszaka közepén megérkeztek, az őrség külső őrszemei az erdőkbe menekültek. Ezen felbuzdulva a német és magyar lovasok felgyújtottak három nagy malmot, valamint elhamvasztották az istállókat, mosóházakat és valamennyi gabonát, amit a védők összegyűjtöttek és védtelenül maradt. Napkeltekor az alezredes állást foglalt a Kálvária-hegy tetején a város és Olaszi közelében. Onnan üzent be a pasának, Abdi Latifnak, hogyha van kedve a keresztényekkel összemérni kardja erejét, ahogyan ezzel mindenkor dicsekedett, csak ki kell jönnie a falak közül. Az őrség parancsnoka azonban elhárította a kihívást, mondván kedvező alkalommal majd próbára teszi a szerencséjét. Emellett felpanaszolta Corbellinél a gabona felégettetését, amiért szerinte az alezredesnek Isten előtt kell felelnie. Abdi Latif intelme azonban hatástalan maradt, hiszen a német lovasok és a huszárok augusztus 9-én újabb két malmot és néhány házat is felégettek. Ezzel elkezdődött a több évig elhúzódó blokád, amely során a védők igyekeztek lazítani a köréjük vont kordon szorosságán. Megpróbálták a kapcsolatot fenntartani a külvilággal (más még a Porta kezén lévő várakkal), hogy erősítés és zsold juthasson be a falak közé, valamint megfelelő mennyiségű élelmet és tűzifát beszerezni a környékről. A blokadírozók pedig ezzel szemben igyekeztek mindezt meggátolni: hermetikusan lezárni és elpusztítani a vár környékét, elhajtani a lábas jószágot. Emellett pedig a császári-királyi katonák is folyamatosan gyengítették az őrség pozíciót rajtaütésekkel és egy-egy városrész felégetésével.

A blokadírozók és az őrség küzdelme 1690 nyarának végére eldőlni látszott, hiszen utóbbiak helyzete lassacskán teljesen tarthatatlanná vált. A várban ugyanis akkora hiány volt élelmiszerekben és oly nagy lett a nélkülözés, hogy egyszer negyven török feleségeikkel és gyerekeikkel átszökött a keresztény táborba és meg is keresztelkedtek. Vallomásuk szerint Váradon ekkor már nem volt kenyér és más élelmet pedig még pénzért is nehezen lehetett kapni. Ez az eddigiekhez képest is komolyabb fellépésre sarkalta az immáron ezredessé előléptetett Corbellit. Először is a vár környékén az összes gabonát és szőlőtőkét elpusztíttatta, majd miután Belényesről néhány szállítmánynak sikerült bejutnia az ostromlottakhoz, 1690. június 6-án felgyújtatta a Velence nevű külvárost. Mivel a pasa még mindig nem volt hajlandó megadni magát önszántából, levezettette az árok vizét. A várral szemben pedig egy üteget állítatott fel, ahonnan július 30-tól folyamatosan törette a falakat. Az éhező és valószínűleg meg is rettent őrség tagjai egyezkedni kezdtek a blokádot irányító ezredessel. Augusztus 3-án százötven férfi nők és gyerekek nélkül el is hagyta Váradot. Őket a másik, még az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt lévő partiumi várba, Gyulára kísérték. Corbelli azonban nem hogy lazította volna, hanem még szorosabbra vonta a vár körüli blokádot. Mivel az élelmiszer szinte teljesen elfogyott és semmilyen segélyben sem reménykedhettek, így a katonák és a lakosok közötti elégedetlenség oly nagyra nőtt, hogy elhatározták, rákényszerítik a pasát az erősség átadására. Ám ekkor jött a hír, hogy Thököly Imre sikeresen betört Erdélybe és Zernyestnél 1690. augusztus 21-én kuruc-török-tatár-havasalföldi csapataival súlyos vereséget mért Donat Johann Heißler von Heitersheim altábornagy vezette császári-királyi és erdélyi hadseregre. A pasa ennek tudatában már egy gyors felmentésben reménykedett. Reményét tovább táplálta az, hogy már július hónapban Corbelli az Udvari Haditanácstól azt a parancsot kapta, hogy négy század Gondola vértessel csatlakozzon a fősereghez. Amikor ennek hírét vette a pasa, megpróbált lest vetni a már meggyöngültnek hitt blokadírozó katonaságnak. A terve azonban zátonyra futott, mivel hiába támadta meg az előőrs lovasságát, a még mindig a váradi táborban lévő Gondola vértesek közül 100 és 80 huszár a segítségükre sietett és a várból kitört lovasokat egészen a vizesárok partjáig nyomta vissza. Hiába próbálták visszavonulásukat fedezni a janicsárok muskétatűzzel, jelentős veszteségeket szenvedtek. Nem sokkal később Corbelli elhagyta a kijelölt lovassággal a blokádot és a parancsnokságot átadta gróf Leopold Adam von Schlick ezredesnek.

A pasa felmentéssel kapcsolatos reményei azonban nem teljesültek, csak időlegesen érkezett a vár környékére némi erősítés. A Thököly által ugyanis Erdélyben hátrahagyott 300 válogatott lovasa átvágta magát Váradhoz. Időközben az egykori kurucokból és átállt császári-királyi katonákból számuk annyira megnövekedett, hogy a kuruc fejedelem 1691 áprilisában Petrőczy István generális vezetésével egy csapat lovas- és gyalogostisztet küldött közéjük a Partiumba. Ezek újjáépítették a pocsaji hidat és sáncokkal erősítették meg az elhagyott itteni várat is. Petrőczy sikeres portyákat vezetett a környéken, majd 1691 őszen csatlakozott a Magyar Királyságba érkezett Thökölyhez. Így tehát az ezévi ostrom idején már nem tartózkodtak sem várban, sem annak közvetlen környezetében.

Belgrád elvesztése (1690. október 8.), Thököly erdélyi hadjárata és a Porta által tervezett újabb nagyszabású hadjáratról szállingózó hírek arra kényszeríttették az Udvari Haditanácsot, hogy a magyarországi hadszíntéren álló csapatainak létszámát komolyan megnövelje. Mindenekelőtt a Magyar Királyságban, Erdélyben és a szomszédos területeken téli szállásra vonult gyalogos-, lovas- és dragonyosezredeket kellett feltölteni, létszámukat és felszerelésüket kiegészíteni. I. Lipót császár és magyar király kérésére az örökös tartományok rendjei 24 000 főnyi katonaság toborzásához járultak hozzá. Így összesen gyalog-, vértes- és dragonyosezredet sikerült majdnem hadilétszámra feltölteni. Az Udvari Haditanács a magyar hadszíntéren eddig szolgált sereget a Francia Királyság csapatai ellen a Rajna vidékén harcoló alakulatokkal, valamint újonnan felfogadott magyar és rác katonasággal is kiegészítette.

Az uralkodó ezen egységeken kívül jelentős létszámú, de legfőképpen képzett és harcedzett alakulatokhoz jutott hozzá. Belgrád eleste és a tervezett újabb nagyszabású oszmán hadjáratról szóló hírek ugyanis nem csak Bécsbe jutottak el és okoztak riadalmat, hanem Münchenben és Berlinben is. I. Lipót 1690. október 28-án II. Miksa Emánuel bajor választófejedelemmel szerződést kötött, amely értelmében utóbbi végül a 2000 főre feltöltött Zacco (korábban Veldenz) gyalogezredet tudta a császár rendelkezésére bocsátani.

Az uralkodónak sikerült III. Frigyes brandenburgi választófejedelemmel is 1690. december 20-án szerződést kötnie. Ennek értelmében az uralkodó hét gyalogos zászlóaljra, két vértes- és egy dragonyosezred segélyhadként történő átadására számíthatott. A mintegy 6200 fős sereg vezetésével egy kipróbált főtisztet, Hans Albrecht von Barfus altábornagyot bízta meg a választó. Így az 1691-ben a keresztény fősereg vezetésével megbízott Lajos Vilmos badeni őrgróf mintegy 55 000 katona és 90 löveg felett rendelkezett a hadműveletek kezdetén. A szalánkeméni csatában (1691. augusztus 19.) vagy ahogyan a badeni őrgróf jellemezte az Udvari Haditanácsnak küldött jelentésében a század legkeményebb, legvéresebb csatájában aratott győzelem azonban súlyos véráldozatot követelt a keresztény főseregtől is, ráadásul még a táborban kitört járvány miatt újabb 3000 katona esett lázzal ágynak, akiket a sebesültekkel együtt Eszékre szállítottak. A hatalmas veszteségek, a megfelelő élelemellátás, ostromtüzérség és hadihíd készlet hiánya, valamint az oszmán sereg dunai flottillájának jelenléte és ereje arra késztette a badeni őrgrófot, hogy lemondjon a hadművelet eredeti céljáról, azaz Belgrád ostromáról és visszafoglalásáról. A tábori haditanácskozáson tehát Temesvár vagy Várad megtámadásáról tárgyaltak a császári-királyi és brandenburgi főtisztek. Ennek eredményeként a logisztikai és stratégiai okokat figyelembe véve arra az elhatározásra jutottak, hogy a partiumi vár ostromára indítják el seregüket.

Lajos Vilmos badeni őrgróf azonban nem teljes, egyébként már erősen megfogyatkozott létszámú hadseregével indult Várad alá szeptember 1-én Péterváradról, mivel Szlavóniában a tábornagyi rangban szolgáló Karl Eugen Croy herceg parancsnoksága alatt hátrahagyott 4 lovas- és 5 gyalogezredet, valamint Batthyány Ádám huszárjait. Két, már Szolnoknál, illetve Bánhalmán készült (1691. szeptember 25-én és szeptember 29-én) jelentésből kiderül, hogy a keresztény fősereg ekkor összesen 7527 gyalogosból és 6714 lovasból állt. Ehhez a körülbelül 14 000 fős létszámhoz csatlakozott még a már Várad vidékén állomásozó és az erősséget laza blokád alatt tartó magyar és rác katonaság is. Ezek létszámának megbecsülése csak igen spekulatív módon lehetséges, ám azt tudjuk, hogy az ostrom lezárultával Várad körül maradt Molnár János ezredes 1200 fős hajdúezrede, valamint Kis Balázs, Horváth János hajdúi, Gyürky Pál huszárezrede, Bagossy Pál és Semsey László huszárjai és Mezőtúron 500-500 rác gyalogos és lovas. Az ostrom közben (október 20-án) utóbbi hadinépből 3000-t még magához rendelt a főparancsnok. Mindezt figyelembe véve, nem meglepő, hogy az őrgróf csak Várad védműveinek és őrségének gyengítését tervezte. Ennek megfelelően szeptember 23-án Szolnokról az Udvari Haditanácshoz írt levelében azt fejtegette, hogy az erősség két palánkjának a meghódításával, továbbá a vár módszeres és folyamatos bombázásával olyan állapotot kíván teremteni, hogy védők a tél folyamán nagy szenvedést éljenek át, és a császár kezébe adják magukat.

Egy héttel később (szeptember 30-án) Bánhalmán megszövegezett, jórészt a tüzérség állapotával foglalkozó jelentésében újra kifejezésre juttatta ezen szándékát. Eszerint, ha a remélt ágyúk és mozsarak időben befutnak, a kedvező (száraz) időjárás kitartana, és a megmaradt katonaság nem betegszik meg, akkor Váradot lövetéssel és bombázással olyan állapotba lehetne hozni, hogy a téli hónapokban az őrség megadja magát. Az őrgróf markánsan megfogalmazta azt is, hogy mit vár az erősség kapitulációjától. Úgy vélte ugyanis, hogy Várad elestével Jenő és Gyula védői sem tudnák magukat tovább tartani, és akkor már csak Temesvár maradna az Oszmán Birodalom kezén a Duna bal partján. Majd írása végén újra megemlítette, hogy nem mer ekkora veszteség után, ilyen gyenge gyalogsággal a vár módszeres ostromához fogni.

Az október 12-én indított ostrom azonban meglepő gyorsasággal haladt. A császári-királyi és brandenburgi csapatok szinte akadály nélkül elfoglalták a palánkkal védett Olaszit (október 16.), majd a teljesen védtelen Velence nevű külvárost szállták meg (október 17.), végül pedig már a várost is (október 24.) és hozzáláttak a vár falainak és épületeinek módszeres rombolásához és a vizesárok vizének elvezetéséhez is (ami sikerült is).

Az őrgróf azonban a gyors sikerek láttán is reálisan értékelte az ostromlók helyzetét. 1691. november 5-én az Udvari Haditanácshoz intézett levelében ugyan kiemelte, hogy az ellenállás gyenge, felmentő seregnek se híre-se hamva, a saját veszteségei minimálisak (50 vagy 60 főre becsülte), a táboruk nem szenved hiányt semmiből és a betegség sem tizedeli katonáit, ám hiába tűnik úgy, hogy egy karnyújtásnyira van a győzelem a rosszra fordult időjárás miatt inkább az ostrom félbeszakítását tanácsolta. Emellett azt is javasolta, hogy építsenek egy nagy sáncot Olasziban, amely nem csak elzárná a várat a külvilágtól, hanem a bombázást is tovább lehetne folytatni. Úgy vélte ugyanis, hogy ilyen körülmények között, illetve mert az egész környék elpusztult és az időjárás téliesre fordult, a védők képtelenek lesznek kitartani. Barfusnak a brandenburgi választófejedelemhez intézett november 9-i és 13-i leveléből tudjuk, hogy az őrgróf elképzelése maradéktalanul megvalósult. A sereg zöme tehát elvonult a vár alól, a gróf Franz Karl von Auersperg vezérőrnagy vezette blokadírozó katonaságot pedig szétosztották a környéken, újra kísérletet téve arra, hogy hermetikusan elzárják Váradot a környékétől.

A magyarországi főparancsnok hamarosan arról is tudomást szerzett, hogy feltételezései a vár és védőinek állapotával kapcsolatban helytállóak voltak. Egy Huszein nevű dzsebedzsi avagy fegyverműves, akit november 20-án Hajdúnánáson hallgatott ki a badeni őrgróf, ugyanis azt vallotta, hogy az ostrom kezdete óta az őrségének a fele, mintegy 1500 ember vált harcképtelenné. Nyolcvan kisebb és nagyobb ágyú, valamint ezekhez megfelelő mennyiségű puskapor és lövedék állt rendelkezésre. Ám az egész várban nem maradt egy ép hely sem. A bombák becsapódtak három pincébe és boltív alá is, ahol gyerekek és nők húzták meg magukat, és mindet betemették. A védők a bástyákon gödröket ástak a földbe, hogy védekezzenek a bombázásoktól. Az asszonyok pedig egy még nem teljesen összeomlott boltív alatt húzták meg magukat. Búza, köles és kétszersült kevés állt már rendelkezésre, mivel az ezek tárolására kijelölt helyek jórészt már leégtek. Egyedül törökbúzából volt még állítólag magánszemélyeknél némi készlet. Az élelemhiány mellett attól is tartaniuk kellett az ostromlottaknak, hogy teljesen elfogy a tűzifájuk is. Csak a felmentésben bíztak a váradiak. Ha pedig ez nem történik meg, úgy két hónapnál tovább nem tarthatják magukat a védők – állította az elfogott török.

Husszeinnek vár közeli átadását jövendölő próféciája azonban hamisnak bizonyult, hiszen bár az őrség nem kapott megfelelő támogatást az 1691 tele és 1692 késő tavasza közötti időszakban sem, ám teljesen nem is sikerült elzárni a külvilágtól, így kitartott. Élelem és tűzifa készleteit igyekezett a kitörések alkalmával kiegészíteni, általában sikertelenül. A fegyverfogásra alkalmatlan nőket, gyerekeket és aggastyánokat pedig egyszerűen kiűzték a várból.

A jelentős mennyiségű császári-királyi katonaságot lekötő blokád sikertelenségét 1692 tavaszára belátták az Udvari Haditanács tanácsosai is, így döntés született arról, hogy a hadjárat megkezdése előtt Váradot ostromolják meg újra a környékén téli szállásra vonult csapatokkal. Bécsben Auersperg teljesítményével sem lehettek maradéktalanul megelégedve, hiszen őt a fogságából frissen visszatért és lovassági tábornokká előléptetett Heißler váltotta fel. A Zrínyi Ilonára cserélt generális április 29-én érkezett Debrecenbe, majd május 7-én nagy elánnal kezdett hozzá a vár ostromához, amelynek eredményeként az őrség 1692. június 5-én szabad elvonulás fejében feladta a partiumi kulcserősséget. Tehát kevesebb, mint egy hónapi módszeres várvívással sikeresen befejezte a még a múlt esztendő őszén megkezdett ostromot.

Összegzés

Mindezek alapján három lényegi megállapítást tehetünk. Egyrészt az Udvari Haditanács tagjai és a mindenkori magyarországi főparancsnok is tisztában voltak Várad kiemelkedő hadászati jelentőségével, hiszen a partiumi vár birtoklása nélkül mind felső-magyarországi, mind pedig az erdélyi Habsburg uralom megkérdőjelezhető volt. Bár az 1686-ban Lotharingiai Károly által javasolt ostrom nem valósult meg sokáig, ám Eszék és Eger elfoglalásával lehetővé vált az erősség körüli blokád felállítása, amely 1690-ben majdnem eredményhez is vezetett. Másrészt Lajos Vilmos badeni őrgróf vár elleni támadásával csak a védműveket és az őrséget akarta úgy meggyengíteni, illetve a készleteket úgy leapasztani, hogy az ostromlottak a tél beálltával kénytelenek legyenek megadni magukat. Bár akciója nem várt sikerrel járt, a védők mégis kitartottak, így immáron a blokadírozó katonaság Heißler vezetésével egy újabb módszeres ostrommal kényszeríttette térdre a makacsul ellenállókat. Végezetül meg kell állapítanunk, hogy a Várad birtoklásáért 1688 és 1692 között folyt harc példanélküli eseménye a visszafoglaló háborúnak, hiszen más esetekben/alkalmakkal nem fordult elő, hogy a blokádot ostrom – méghozzá két alkalommal is – váltsa fel.

Bagi Zoltán Péter