Az 1556-os esztendő tavasza rég nem látott háborúskodást hozott a Dél-Dunántúl magyar-török végvidékén. A Tujgon budai pasa vezette 1555 szeptemberi hadjárat során a mintegy 10 ezer főt számláló, és szinte a teljes török hódoltságbeli haderőt felvonultató sereg, miután szeptember 20-ára elfoglalta a két hétig ostromolt Kaposvárt, majd megszállta az üresen hagyott korotnai várat, október elejére már a védők által feladott Babócsa várát is hatalmába kerítette. A hadjárat elsődleges célja Sziget elfoglalása azonban nem sikerült, így a rövid október eleji ostromot követően a törökök az új hódításaik megtartásával és a következő évi, ismét Sziget elfoglalására irányuló hadjáratuk előkészítésével voltak elfoglalva.
Egyértelmű és a magyarok körében is mindenki számára világos volt a török szándék, miszerint 1556 folyamán újra megkísérlik Sziget várát elfoglalni. Ezúttal azonban már magyar hadvezetés sem maradt tétlen és az őszi hadjárat végeztével egy időben, komoly felkészülés vette kezdetét. A szeptember folyamán Kanizsára és környékére felvonuló magyar hadak jelentős része télire is fegyverben maradt, miközben Ferdinánd király december hónapban újabb jelentős számú csapatok felfogadásáról döntött. 1556 első hónapjaiban Kanizsán és Szenyéren állomásozott Nádasdi Tamás nádor rábaközi gyalogsága és lovassága, Nádasdi Kristóf és Bornemisza Sebestyén hadnagyságai alatt, valamint Magyar Bálint, Bocskai Ferenc és Gecse Barnabás csapatai is. Tahi Ferenc lovasai a Dráva mentén Vízvár és Attak palánkjaiban, míg Zrínyi Miklós katonái Csurgón rendezkedtek be. Nem maradtak védtelenek a környékbeli kisebb várak sem, így gyalogosokat és lovasokat vezényeltek Segesdre, Berzencére, Kéthelyre és több más palánkba is. A rég nem látott méretű magyar had a tél során sem maradt feladat nélkül, mivel a Szigetre irányuló utánpótlás és az új prefektus bekísérése mellett, mindennapi problémát jelentettek a Kanizsa és Csurgó térségében addig hódolatlan magyar falvakat adóztatni és fosztogatni kezdő kaposvári, korotnai és babócsai török lovasok.
A váltakozó sikerű kisebb-nagyobb magyar és török portyák egyike 1556. február 29-én a csurgói csatában, fényes magyar győzelemmel végződött. E napon ugyanis egy nagyobb török lovas had, a Csurgó és Kanizsa között félúton lévő Dráva menti Beleznát és térségét fosztogatta, ahol a helyiek értékeit adó címén elvéve, számos foglyot ejtettek, azért hogy azokat a későbbiekben csak váltságért és az adófizetés vállalásáért engedjék szabadon. A szombat hajnali török rajtaütés híre azonban már reggel 7 órára Kanizsára ért, ahonnan Magyar Bálint főhadnagy és Csányi Ákos a helyi haddal azonnal a török üldözésére indult. Mire a kanizsai lovasok a hazafelé tartó törököket beelőzve Csurgóra értek, már Zrínyi Miklós és Tahi Ferenc katonái is felvonultak a város palánkjától délre, a mai Máriás patak keleti partoldalán. Az egykori johanita rendházból és a mai is részben meglévő templomából kialakított csurgói vár külső fala fából-fölből épített palánkból állt. Csurgó városa klasszikus, egy hosszú utcás (ma Rákóczi u.) település volt, melyet feltehetően már az 1530-as években a várhoz hasonlóan palánkfal védelmezett. A mai Szentlélek templom körüli vártól délre, a mai Béke utca környékéig érő várost, sima egysoros tapasztott palánkból készült fal vette körül, míg kívülről a Máriás patak és a Derhányi árok felduzzasztott vize óvta.
A foglyokkal és zsákmánnyal megrakodott török menetoszlop némileg elbizakodva, a városfaltól mindössze 2-300 méterre délre, a két patak összefolyásánál (a mai Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium mögötti lápos terület) lévő malomnál, a felduzzasztott malomtó gátján kezdték meg az átkelést. Az első összecsapásra is itt került sor, ahol Zrínyi és Tahi katonái nem tudták megakadályozni a török előretörést, és kénytelenek voltak a város elé visszahúzódni, – némelyek a vízben úszva menekültek – a lovagok a városfal árkához, míg a gyalogosok a mezőszéli gabonaasztagok fedezékébe.
Ebben a helyzetben a törökök már szabadon befejezhették volna az átkelést és háborítatlanul elvonulhattak volna Babócsa felé, azonban éppen ekkor érkezett meg Csurgó városához a Magyar Bálint nádori főhadnagy vezette kanizsai had. Ezt látva Bocskai Ferenc hadnagy a kanizsaiak elébe sietett és rövid tanácskozás után Magyar Bálinttal közösen úgy határoztak, hogy közelebbről is megnézik a török sereget, míg Csányi Ákos hátra marad a haddal. A kanizsai katonák a felderítés alatt gyorsan a város árkának partján, egészen a déli kapu sorompójáig előrenyomultak (ma a benzinkút és az áruház parkolójának környéke), ahol Csányi a harcolókat előre rendelve, hamar hadrendbe parancsolta a sereget. Ezt látva azonban Tahi Ferenc sem várt tovább és a vár felé kiáltott, hogy harca indulnának, mire Csányi Ákosnak sem maradt más választása, mint Jézus nevét kiáltva a katonáival minden késedelem nélkül a törökre támadni. A magyar támadás ezúttal elsöprő erejű volt, lévén Tahi és Zrínyi serege a kanizsaiakkal kiegészülve már jelentős erőt képviselt. A teljes magyar had létszáma, a részt vevő és ismert hadnagyok számából ítélve, a csurgói katonasággal együtt alighanem jócskán meghaladta az 500 főt. A törökök létszámáról mindössze annyit tudunk, hogy 2 zászló esett zsákmányul, ami minimum 200 főnyi szétvert lovasságot jelentett veszteségként, de az első sikertelen ütközetből ítélve, valószínűleg 6-700 lovasnál és gyalogosnál jóval többen lehettek.
A csata során a rabszíjon vitt magyar parasztok mindegyikét kiszabadították, és az értékes zsákmány mellett sok török maradt a csatamezőn, miközben feles számú fogoly esett (50 fő körül), köztük sok főember, agák (török lovasok hadnagya) és egyéb parancsnokok. A megvert és menekülő törököket a magyar lovasok még egy mérföldig (kb. 10 km, Berzencén túlra) üldözték.
Zrínyi Miklós, Tahi Ferenc és Nádasdi Tamás hadnagyai pár nappal a csata után a zsákmányt is felosztották egymás között. Zrínyinek a halott törökök fejeit, egy zászlót és egy fő foglyot küldtek, Tahi Ferencnek szintén egy foglyot és két deákot, míg Nádasdinak két vagy három rabot. A többi foglyot és a levágott török fejeket a zászlókkal egyetemben a döntés szerint a csurgói hóstátban (Külsőváros, a csurgói mezei had által lakott külső palánk. Pontos helyzete nem ismert, lehetett a vár körül, illetve mellette külön is, feltehetően attól keletre a Derhányi árok partjáig kiszélesedő területen. A Nagyváthy utca – Iharosi út kereszteződésének környékén.) hagyták, míg az urak arról nem döntenek. Csányi Ákos egy héttel később írta Nádasdi Tamásnak, hogy a csurgóik és Tahi szolgái érdemtelenül nagy részt hasítottak ki a zsákmányból, révén gyalogosaik nem sokat használtak a harcban miután a törökök visszaszorították őket a malomgáttól. Csányi ennek kapcsán még a hírhedt varasdi csatát is felemlegette, amikor 1532-ben a Kőszeg alól visszavonuló Szulejmán szultán egyik hadát Pekri Lajos és Nádasdi katonái portyázás közben teljesen megsemmisítették. Valószínűleg a zsákmány egyenlő felosztása nem tetszett a nádor nagyhatalmú familiárisának, mivel a kanizsaiaknak tulajdonította a győzelem érdemét. Csányi véleménye azonban nem sokat változtatt azon a tényen, hogy Zrínyi csurgói lovasai és gyalogosai kétszer is megütköztek a törökkel, és bár a kanizsaiak megérkezése döntő szerepet játszott, Tahi és Zrínyi katonái nélkül alighanem őksem boldogultak volna. Később egy másik érdekes közjáték is megesett, miszerint az elrettentésül karóba húzott török testekről 16 fejet elloptak és azt Babócsára vitték a törököknek, alighanem az ő megbízásukból. „Csorkón az fejek küzül tizen hatot loptak el az karókból, azokat Babolcsára viték, csoda fejetlen láb.”
Szatlóczki Gábor
Kép: A csurgói vár területén épült Történelmi Park várépülete.
