Az 1552. évi egri ostrom, valamint Dobó István vitézeinek hősiessége alighanem mindenki számára közismert tény. Az alig kétezer védő 38 napon át tartotta a várat Ali budai beglerbég és Kara Ahmed nagyvezér 25.000 fős ostromló serege ellenében. A vár védelmére összevont különféle csapatok között akadt azonban egy mindez ideig jóformán ismeretlen eredetű had, – ami nem sokkal több, mint 350 emberrel – jelentékeny részt képviselt a védők összlétszámából. Kik voltak ők? Mit kerestek a várban?
A kérdésekre a sok apró részletet feljegyző Tinódi Lantos Sebestyén verséből már régóta ismert a válasz. Eszerint az ostrom kezdete előtt Dobó István prefektus a várba hívta a vártartomány vidéki tisztjeit 46 lovassal, illetve a parasztokból 219 gyalogost, valamivel több, mint 42 mesterembert, valamint 45 asszonyi és gyermeki szolgálót. Jól ismert az Egri csillagok című film második részének várbeli nyitójelenete is, melyben szekereken és gyalogosan tömegével érkeznek a várba a török elől menekülő vidéki parasztok. Sugár István Eger várának kiváló kutatója szerint pedig az önzetlen jobbágyok önfeláldozó módon fizetség nélkül vállalták az élet-halál harcot az ostrom tartama alatt. Adja magát az újabb kérdés, honnan jöttek a Dobó István által behívott parasztok? Egyszerű menekülők voltak, akik a várban kerestek nem sok jóval kecsegtető menedéket, vagy a hazájuk védelmében életüket ingyen és önzetlenül feláldozni kész bátor férfiak és nők?
A kérdés vizsgálata két okból is indokolt. Elsőben azért, mert a várvédők közel ötödét adták, más szóval nélkülük alighanem más véget ért volna Eger ostroma. Másodsorban az előbbieken túl, hősi helytállásuk és valós szerepük okán mindenképpen szükséges a parasztok szerepének feltárása és megnyugtató tisztázása.
Az egri vártartomány, avagy a püspök egri urasága 1551-ben összesen 36 lakott és 8 lakatlan birtokból állt, melyeken ekkor 731 különféle birtokhányadú jobbágyot, 125 házas és 75 egyéb zsellért jegyeztek fel.
A középkorban magyar nyelven a várhoz tartozó birtokok összességét kétféleképpen nevezték. Legtöbbször egyszerűen csak vár- tartománynak, de gyakran előfordult uraság néven is. Az uraság szó az ősi uruszág szóalakból származik, amely eredeti formájában még a 16. század közepén is előfordult. Ugyanebből a kifejezésből ered, a már a korban is általánosan használt ország szó, ami úgyszintén gyakori egy-egy nagyobb uraság, avagy vártartomány méretbeli elnevezésére. Ebből kifolyólag az ország és uraság szavaknak nem csak az eredete, hanem a jelentése is megegyezett a korszakban. A ma használatos és a forrásokban nem létező uradalom szót Barczafalvi Szabó Dávid nyelvújító alkotta a 19. század elején.
A történeti kutatások legfrissebb eredményei alapján ma már tudjuk, hogy minden vártartomány – még a kisebb birtok is – saját mozgósítható és bármikor bevethető haddal rendelkezett. Egy-egy váruraság már a középkortól az országhoz és megyéihez hasonlóképpen, több kisebb ispánságból állt, amelyeket méretüktől és lakosságszámuktól függően 1-5 település, város vagy falu bíróságai alkotott. Fügedi Erik történész kiváló meglátásában már évtizedekkel ezelőtt a korabeli uraságot valóságos fejedelemségként jellemezte, úgymint országot az országban. Az egyes ispánságok (officiolatus, comitatus) élén, az egyébiránt gyakran tiszttartóknak nevezett ispánok (comes, officialis) álltak, akik bírói és karhatalmi feladataik ellátására – a rájuk bízott települések jövedelméből kapott rész után – saját 2-6 fős lovagi szereket tartottak. A Tinódi által feljegyezett 46 lovas tehát az egri uraság 10 ispánságából érkezett, ahonnan a helyi ispánok vész esetén kötelesek voltak csapataikkal a vár védelmére felvonulni. Mindazonáltal az ispánok állandó szolgálatot ellátó lovasaival szemben az egyes birtokon élő és ott saját „üléssel” (házhellyel) bíró polgárok, avagy Tinódi parasztjai sem merő önzetlenségből ragadtak fegyvert a várért, hanem az uraságbeli birtokaik védelmében – a király és birtokos nemesei viszonyához hasonlóan – mindez alapvető kötelességük volt. Méghozzá az egri vár esetében, mint a püspöki városok és falvak birtokközösségeinek (velál) ún. ülést (sessiot) bíró polgárai, függetlenül attól, hogy a püspöknek jobbágyként, vagy zsellérként szolgáltak, személyes hadfelkelésükkel és saját költségükön kellett megvédeniük az uraság által adományozott birtokaikat, valamint annak központját – az egri várat – minden külső támadással szemben. Ekképpen nem ingyen és önzetlenül, hanem saját terhükre és kötelességből vállalták a harcot.
Minden falu vagy város területét eredetileg meghatározott számú ülésre (másként szállásra, helyre) osztották fel, és egy-egy ilyen ülés, latinul sessio birtokosa volt a polgár. Aki a településen belül saját üléssel nem rendelkezett, hanem csak házzal, vagy abban való lakhatással bírt, azt zsellérnek nevezték. A polgár szavunk a német burgaere, purgaere szóból ered, melynek eredeti jelentése a várhoz vagy városhoz tartozó, mégpedig az annak földjét birtokló személy értelemben. A zsellér kifejezés az ugyancsak német eredetű seldner szóból származik, jelentése, házas, házbeli lakással bíró ember. Az üléseket birtokló polgárok alkották a magyarul velálnak mondott birtokközösségeket, amelyek az uraság által átengedett helyföldeket és egyéb tartozékokat ingó igazságában, mai szóval haszonbérletben igazgatták és tulajdonolták. A zsellérek velálbeli birtok hiányában polgárjoggal nem rendelkeztek.
Az egri vártartomány polgárainak hadfelkelési rendszeréről gyakorlatilag egyedül Tinódi leírása maradt fenn, így annak működésének rekonstruálásához más forrást kell keresnünk. Szerencsékre egyedülálló módon a kanizsai vártartományból az 1510-es évek közepéről ismeretes egy lajstrom, amelyben falvanként összeírták az ún. „hetedben” számolt gyalogosokat. Az 1519-es kanizsai urbárium adataival összevetve, az is hamar kiderül, hogy a heted szerint összeírt gyalogosok összessége, az ülést birtokló jobbágyok és zsellérek teljes számának a hetedével osztható. Másként függetlenül attól, hogy mekkora hellyel bírt az adott jobbágy vagy zsellér, minden hetediket vették figyelembe a létszám összesítésében.
A középkortól egészen a 19. század első harmadáig a mai értelemben vett házhelyet és a hozzá kapcsolódó 0,5-2 holdas kertet (kertalja) leggyakrabban ülésnek, szállásnak, helynek írták. Az elnevezés a polgárok letelepítésével függött össze, más szóval azt a helyet, avagy birtokot jelentette, ahova leszállították, leültették őket. Egyszerűben megfogalmazva, ahova letelepítették a polgárokat. A ma közkeletű jobbágytelek elnevezés rendkívül félrevezető és téves értelmezés, ami a 19. század eleji reform országgyűlések jobbágyvitái során keletkezett. A telek szó jelentése mindaddig egészen más volt. A telek szó olyan földet jelentett, amelyet a természetes állapottól eltérően mesterséges munkával „teljesítettek” meg. Innen ered a ma már alig ismert másik elnevezése a „televény” is. Mindez éppen úgy jelenthette a trágyázást, mint az árkolást, egyengetést, bekerítést stb. A telek elsődlegesen egy művelési mód volt, másként az adott földet telek módjára élték. E tekintetben a telek lehetett akár szántóföld, zöldséges- vagy gyümölcsöskert, rét, legelő, de akár erdő is. A Lippai János által írt Posoni kert (1664) című első magyar nyelvű mezőgazdasági könyvben önálló fejezet szól a telek, avagy a kert készítéséről és műveléséről. Az így használt földet a kerített jellege okán a 15-16. században egyébiránt leggyakrabban nem teleknek, hanem kertnek írták és mondták. A sessio jobbágyi elnevezése pedig azért nem helytálló, mert egyrészről az ülés birtoklása a polgárjoggal függött össze, nem pedig a szolgálati formával, másrészről nem minden ülést birtokló polgár szolgált jobbágy módjára.
Nádasdi Tamás 1552-es hadfelkelési instrukciójából, amely amúgy éppen a Szolnok és Eger elleni támadás miatt a Dunántúlon fegyverbe álló vármegyei hadak felállítása kapcsán kelt, azt is megtudjuk, hogy mit jelentett mindez a gyakorlatban. A Nádasdi hat dunántúli vártartományában élő minden üléssel bíró jobbágynak, szegényjobbágynak, zsellérnek, szabadosnak és egyéb rendtartású személynek lehetőségeihez mérten hozzá kellett járulnia a gyalogosállítás költségeihez, míg a gyalogosokat a meghatározott hányad szerint maguk közül kellett kiválasztani. Aki a fegyveres szolgálatot nem tudta felvállalni, az maga helyett saját költségén helyettest állíthatott, míg aki vállalta, hogy a polgárok kiválasszák, az mentesült minden pénzbeli és anyagi teher alól, valamint a hadbeli távolléte idejére az őt kiválasztóknak kellett gondoskodniuk háza és birtoka megmaradásáról is. Mindazok pedig, akik otthon maradtak, gondoskodtak a hadba vonuló polgártársaik zsoldjáról és felfegyverzéséről. Mindebből kiderül, hogy az uraság által előre meghatározott hányad szerint a polgárok maguk közül választották ki a gyalogost (aki maga helyett saját költségén mást is felfogadhatott), majd puskával, karddal vagy szekercével felfegyverezték, és megfizették a szolgálati idő után járó zsoldot. A hadfelkelési kötelezettség pedig eredendően a polgárok velálbeli birtoklásából fakadt, annak az uraságban vállalt jobbágyi vagy zselléri szolgálathoz semmilyen köze nem volt, még akkor sem, ha a korban a földesúr szemszögéből az egyes kifejezéseket már egymás szinonimájaként használták.
Amely polgár jobbágyként szolgált, és annak eltartására az üléséhez helyföldet tartott, azt a szolgálata idejére folytonosan és örökíthetően birtokolta. Amennyiben nem tudott a helye után szolgálni, földjeit visszaadta a velál kezelésébe, de az ülése birtokában megmaradva továbbra is polgár volt, őt pedig szegényjobbágynak (paupers) nevezték, mert éppen úgy gyalogul szolgált, mint a velálon kívüli zsellérek. Előfordult, hogy a velálbeli földek egy részét elszakítva egyes ülések helyföldek nélkül maradtak. Bár azok birtokosai (inquilinus sessionatus) továbbra is polgároknak számítottak, föld híján ők is zsellér módra szolgáltak, ülésüket pedig zsellérhelynek írták. A zsellér szó ily módon idővel a társadalmi jogállást jelölő elnevezéssel párhuzamosan egy rájuk jellemző szolgálati forma neve is lett, de a két azonos szóval írt fogalom nem teljesen fedte egymást. Ennek legegyszerűbb példája, hogy a polgárok is szolgálhattak a zsellérek módján, de a velálon kívüli zsellérek továbbra sem nyertek polgárjogot. Hasonlóképpen majd mindegyik jobbágy polgár volt, de nem minden polgár volt jobbágy. A velál bíráját és esküdtjeit viszont kizárólag a polgárok választhatták, illetve csak közülük lehetett választani. A sessioval nem bíró házas vagy házatlan zsellérek néhány kivételtől eltekintve polgárjoggal nem rendelkeztek. A társadalmi jogállás szerint tehát a hadkötelezettség a polgárokat terhelte, míg a zselléreket csak közvetve, a polgárok szolgálatában.
Az egriek példájához visszatérve, mindezek alapján már könnyen kideríthető, hogy a vártartomány parasztjai miként kerültek a várba az ostrom idején. Tinódi leírásából tudható, hogy Dobó István prefektus elsőként Temesvár július végi eleste után 110 puskást hívott be a püspökség jószágaiból, de azt sajnos nem említette meg, hogy honnan. Mindazonáltal a Szolnok eleste után másodjára, mégpedig a Németvölgyből berendelt 75 parasztról már feljegyezte, hogy azok Egerből, Tállyáról és Felnémetről érkeztek, valamint további 34-en a környező falvakból. Az 1551-es egri urbárium szerint a fentebbi három településen 292 polgár élt (256 jobbágy és 36 házas zsellér), akiknek a 75 paraszt a 3,89-edét, míg a 7 völgybeli faluban lakó 130 polgárnak (103 jobbágy és 27 házas zsellér) a 34 paraszt a 3,82-edét adta. A származási hely nélküli 110 puskás elviekben a várhoz legközelebbi birtokokon kívülről érkezhetett, ami könnyen ellenőrizhető a még nem számolt települések adatainak összevetésével. Ez alapján a fennmaradó 23 birtok 434 polgárának (372 jobbágy és 62 házas zsellér) a 110 puskás éppen a 3,94-edét képviselte.
Mindebből jól létszik, hogy a vár védelmére behívott „parasztok” Tinódi által megadott számait egyértelműen nem a véletlen eredményezte, hanem a Dobó István prefektus által meghatározott, és Eger esetében a negyed hányada szerinti rendtartás. Az egri püspöki uraság 10 ispánságának polgáraiból kiállított mezei hadat tehát a – fentebbiek szerint – a negyed elve alapján szervezték meg, másként a prefektus parancsára minden püspöki birtok 4 polgára kiválasztott egyet maguk közül, akit hárman felfegyvereztek, állták a zsoldját és gondoskodtak az otthon maradt háznépéről és gazdaságáról. Dobó az általános hadi helyzet alakulásának megfelelően elsőként a vártól legtávolabbi birtokokon rendelte el a polgárok negyed hányada szerinti felkelését (a 110 puskásét), valamint az ispáni lovasokat is összehívta, majd Eger közvetlen fenyegetettségének bekövetkeztekor a környékbeli településekről is kiállíttatta a polgárok hadát. Mindezeken felül további 42-45 különféle mesterembert és 45 főnyi asszonynépet is felfogadott, vélhetően a várnépbeli gazdasági személyzet megerősítésére. A mozgósítási rendszer működésének hatékonyságát jól jelzi, hogy az elsőként behívott birtokok egy része bár mintegy 150-160 kilométerre feküdt a vártól, míg többsége 80-100 kilométerre, mégis a negyed szerinti gyalogság és az ispánsági lovasok hiánytalanul és késedelem nélkül bevonultak a várba.
Az egri vártartomány saját mezei hada 1552 őszén a polgárok hadfelkelése révén 219, többségében vélhetően puskás gyalogost, és 46 fős ispánsági lovasságot, mindösszesen 265 fegyverforgatót jelentett, amit egy közel 90 fős kisegítő és ellátó feladatokra rendelt csoport egészített ki. Ez a had egyedül az urának, az egri püspöknek tartozott engedelmességgel, tőle függött és a tőle kapott birtokigazságáért szállt harcba, mégpedig Dobó István prefektus főhadnagysága alatt. A hadat más példák alapján feltehetően az egyes ispánságok szerint szervezték meg, másként a nagyobb települések saját, míg a kisebbek összevont tizedeket adtak, illetőleg a sereg hadnagyai az egyes ispánok és bírák közül kerültek ki. Az ispánsági lovasoknak eleve külön állandó hadnagya volt, aki valószínűleg a hadfelkelés idején az egész tartományi mezei hadnak is parancsolt.
Mindezek alapján az egri várban 1552 őszén a mintegy 70 főnyi várnépi lovas, gyalogos és egyéb szolgáló mellett, egy közel 360 fős saját tartományi mezei had is szolgált. Ezen felül a várban Dobó István és Mekcsei István főhadnagysága alatt állandó jelleggel egy 200 lovasból és 200 gyalogosból álló királyi mezei had is állomásozott, amihez az ostrom kezdetére további 80 gyalogot fogadtak. Ennek okán az eddig elképzeltekkel ellentétben, a vár önmagában, bárminemű külső segítség nélkül egy kb. 910 fős védősereget tudott kiállítani. Természetesen ez nem egri sajátosság, mivel számtalan hasonló példa ismert a korszakból. A vártartományok ispánsági hadait ugyanis szinte mindenhol rendszeresen mozgósították a várak védelmében. Szigetváron például 1555-ben Kerecsényi László prefektus nemhogy a negyed vagy a heted elvét alkalmazta, hanem egyenesen a teljes személyes hadfelkelést igénybe vette. A városban alig 100 ülést birtokló polgárokból és zsellérekből 450 főt állított fegyverbe, amihez mintegy 100 ispánsági lovast tudott berendelni. Kerecsényi a 200 lovagból és 600 gyalogosból álló szigeti mezei hadat külső segítség nélkül az ostrom idejére tehát 550 fővel, 1350 fősre tudta megnövelni.
Emellett Nádasdi instrukciójából nemcsak az derül ki, hogy a polgárok egymás közül választották a felkelő gyalogosokat, hanem az is, hogy a kiválasztott polgár maga helyett mást is felfogadhatott. Eger esetében meglehetősen kevés olyan forrás maradt napjainkra, amelyben név szerint is megnevezték Tinódi parasztjait. A 219 gyalogos alig tizedének, 20 főnek ismert a neve, azonban szerencsénkre abból 10-en Felnémetről származtak. Az 1551-ben Felnémeten összeírt 63 polgárnak a negyed elve alapján 16 gyalogost kellett kiállítania, aminek tehát kétharmada név szerint is ismert. Jelzésértékű azonban, hogy a két névsorban mindössze egyetlen személy neve egyezik meg, mégpedig Rigó János jobbágyé. Ez alapján a teljesség hiányában is megállapítható, hogy a felnémeti polgárok bár maradéktalanul kiállították a Dobó által rájuk szabott 16 gyalogost, de a személyükben többségében mást fogadtak maguk helyet. A Felnémetről érkezett gyalogok nagy része vélhetően helyi zsellér lehetett, és alighanem a többi településeken is hasonlóképpen jártak el az ott élő polgárok. Ezt erősíti egy másik példa 1555-ből, amikor a Kanizsa védelmére rendelt 200 főnyi sárvári, kapui és lékai ispánsági gyalogoshadnak mindössze 26%-a volt polgár (jobbágy vagy zsellér), míg a kétharmada feltehetően rokon, vagy helyi lakoszsellér. Az Eger védelmére felkelt polgárok tehát bár személyes kötelezettség okán és saját költségükre védték a várat, de maguk helyett többségében a helyi zsellérségből fogadtak gyalogost. Az egri tartomány mezei hada ennek folytán túlnyomórészt az uraságbeli polgárok rokonaiból, szolgálóiból, lakásbérlőiből és más egyéb, egyszerű lakóiból került ki, éppen abból a társadalmi rétegből, ahonnan az állandó mezei hadak lovaslegényeit és gyalogosait is toborozták.
Hol harcoltak az ostrom idején az egri tartomány gyalogosai? Tinódi e téren viszonylag keveset árul el, mindössze annyit írt, hogy nagyobb részük az ágyúk mellett – a külsővár belső sáncain – szolgált az ostrom során. Sokkal többet megtudunk azonban, ha a 10 ispán név szerinti említéseit vesszük sorba, lévén abból kiderül, hogy őket a külső várbeli három vártán (őrséggel ellátott falszakasz), a Bebek bástyától az Ókapun át egészen a belsővár szegletéig osztották be, mint hadnagyokat és főlegényeket. Az alattuk szolgáló gyalogosok számát Tinódi 223 főben adta meg, ami alapján jó eséllyel valószínűsíthető, hogy a teljes szakasz védelmét a tartományi gyalogság adta. A létszámból hiányzó 36 lovaslegény vélhetően ugyanitt gyalogosan, illetve a külsővár belső sáncain szolgált. Az ostrom során éppen a külsővár említett szakaszait támadta leginkább a török, és a legnagyobb emberveszteség is itt, az Ókapu ostromában, illetve a török betörések alkalmával történt. Az egri tartományi had gyalogsága, Tinódi parasztjai ennek okán az eddig véltekkel ellentétben nemcsak kiegészítő feladatokat láttak el, hanem jelentős mértékben részt vállaltak a vár védelméből, sőt annak legnehezebb szakaszain is helytálltak. A külsővár megtartásában persze a tartományi gyalogságon kívül az áttörések védelmére a sáncba összpontosított tartalék is kivette a részét. A Gersei Pethő Gáspár és Bornemisza Gergely főhadnagyok alá rendelt gyalogság feladata éppen az volt, hogy ott ahol szükséges, a várfalakon áttörő ostromlókat feltartoztassa és kiszorítsa a várból.
Régi tévhit Eger kapcsán, hogy bár Dobó István számtalan helyről kért segítséget, valójában magára hagyták a törökkel való harcban. Az igazság az, hogy a kor viszonyai közepette, mindenhonnan megkapta a rendelkezésre álló, lehető legteljesebb segítséget. A vármegyéknek 1552 nyarán országszerte a 10-ed és a 20-ad elve alapján kellett hadat állítani, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a legutolsó 1549-es országos hadiadó összeírás alapján, minden 100 adóköteles egész helynyi jobbágymajorság után, 10 lovast és 5 gyalogost kellett kiállítani.
A szakirodalomban „telekkatonaságnak” elnevezett és eredetiben militia portalis-nak hívott hadfelkelésről a közelmúltban derült ki, hogy ebben a formájában valójában sosem létezett. A korszakban a hadállítási létszámot ugyan valóban az adóköteles porták száma alapján határozták meg az egyes birtokos nemeseknek, de a birtokokon a polgárok az előírt létszámot már a birtokmérettől és a szolgálati formától függetlenül közösen, személyükben teljesítették.
Ferdinánd király a környező vármegyék hadfelkelését nem sokkal Szolnok megtámadása előtt, 1552. augusztus 28-án parancsolta meg Serédi György kassai főkapitánynak. Igaz akkor még szeptember 20-ára tűzte ki a gyülekezést Kassára vagy Eperjesre. Szolnok gyors feladása azonban gyökeresen megváltoztatta a helyzetet, amire a hadvezetés meglepően gyorsan és eredményesen reagált. A vármegyék és az urak ugyanis a korábbi szikszói gyűlésen tett elhatározásuk alapján, feleannyi idő alatt kiállították a hadaikat, és a gyalogságot még Eger szeptember 9-i körülzárása előtt, az előírt teljes létszámban el is küldték a vár védelmére. A vármegyei segélyhadakról a legrészletesebb leírásunk ismét csak Tinódi beszámolójában maradt fenn. Ebből megtudjuk, hogy a huszad rendtartása alapján hat vármegyéből összesen 498 gyalogost küldtek, amit az öt szabad királyi város 100 gyalogja, 598 főre egészített ki. Elviekben a Felvidék hét keleti vármegyéjének kellett volna felkelnie, de Gömör, Abaúj, Borsod, Sáros, Szepes és Ung mellett, Zemplénről Tinódi semmit sem szólt, sőt kifejezetten hat vármegyéről írt. A zempléniek távolmaradásának oka egyelőre nem ismert, de a fentebbi hat vármegyében 1549-ben összesen 8648 adóköteles porta létezett, ami után a megyék 432 gyalogossal tartoztak. Tinódi listája alapján ugyanakkor azt látjuk, hogy alig 284 gyalogos érkezett a vármegyékből. A látszólagos hiány a Tinódi által külön számolt zászlósurak oldalán jelentkezik. Ők ugyanis amellett, hogy a csapataik saját zászló alatt vonultak fel, sok esetben több megyéből összevontan szerepelnek a listában. Így például Perényi Gábornak és Ferencnek Gömör és Abaúj megyékben 500 portányi birtoka volt, ami után a huszad szerint 25 gyaloggal tartoztak és Tinódi szerint pont annyit is küldtek. Hasonlóképpen Ung megyéből 18 gyalog jött, de a legnagyobb megyebeli birtokos család, a Homonnaiak külön küldtek 24 főt, amivel túl is teljesítették a megyére eső 32 fős létszámot. Akárcsak Sáros megyéből, ahonnan az előírt 71-el szemben 76 fő érkezett. Ugyancsak több gyalogost állítottak az egyházak is, így a jászói prépostság 5 fő helyett, 40-et, míg az egri káptalan 7 fő helyett 27-et adott a vár védelmére. Igaz Tinódi szerint az egri káptalan a saját birtokairól a püspöki polgárokhoz hasonlóan saját mezei hadába akár 100 gyalogost is behívhatott volna a székhelye védelmére. Bár nem minden vármegyénél látszik pontosan a kiállítás mikéntje, de azok összességében a hiányzók ellenére is a törvény szerinti 432 fős létszámot jócskán felülteljesítve, 498 gyalogost küldtek Eger védelmére.
A fentebb részletezett elv szerint a hét vármegye Dobó tartományi mozgósításához hasonlóan akár jóval nagyobb hadat is ki tudott volna állítani. A kérdés persze az, hogy az eredményesebb lett volna-e? Két évvel korábban, 1550 őszén a szolnoki vár kiépítésekor még az ötöd alapján állt fel a had, és a hét megye 10864 portája után 2173 gyalogos szállt táborba Eger vára alatt. A célok tekintetében azonban akkor egészen más volt a helyzet, mivel eleve a török Szolnoktól való távoltartása okán, elrettentésül minél nagyobb hadat akartak összevonni. Nem a harcképesség, hanem a létszám volt a döntő. 1552-ben ugyanakkor kisebb, de jól felfegyverzett és ütőképesebb sereget küldtek Egerbe.
Mindezen felül a király külön is küldött erősítést még a nyár közepén, mégpedig Gersei Pethő Gáspár és Zoltai István főhadnagyok alatt 40-40 lovast, illetve Bornemisza Gergellyel 250 gyalogost, továbbá Serédi György kassai főkapitány csapataiból 200 gyalogost. Ez utóbbi azonban sosem jutott el a várba, mert a parancsot megszegve visszatértek Kassára.
Végezetül néhány mondatban érdemes kitérnem arra a szintén közkeletű tévedésre, hogy Ferdinánd király nem küldött felmentőhadat Eger alá. A király ugyanis még augusztus elején, Szolnok ostroma előtt Sforza Pallavicini és Erasmus Teuffel vezetésével egy számottevő hadat küldött a térségbe. A sereg még azelőtt akart megütközni Ali budai pasa hadával, hogy az egyesülne a Kara Ahmed vezette fősereggel. Az augusztus 9-10-én megvívott kétnapos palásti csatában azonban török győzelem született, és a hadnagyok színe-java mellett Sforza Pallavicini és Teuffel is török fogságba esett. Újabb had összevonásra már sem elegendő idő, sem kellő erő nem állt rendelkezésre, így a Móric szász herceg segélycsapataival együtt a vereség napján Győrben hadba szálló dunántúli, és a Nagyszombaton gyülekező nyugat-felvidéki vármegyék már Bécs és a nyugati országrész védelmére rendezkedtek be. A kémjelentések szerint ugyanis a törökök Szolnok és Eger megszerzése esetén Léva és Győr irányában akartak támadni. További kutatások feladata lesz tisztázni, hogy az Egerbe gyalogságot küldő vármegyék nemesi – egyházhelyes és veláltartó nemesek – hada, azaz a személyes nemesi felkelés és a tized szerinti lovasok Eger ostroma idején hol táboroztak. Kézenfekvőnek tűnik, hogy a király parancsa szerint Serédi György parancsnoksága alatt Kassán gyűltek össze. Ez a had azonban elvben a tized szerint csak kb. 860 lovasból és jó esetben kb. 1000 főnyi nemesből állhatott. Mindez Serédi főkapitányi hadával együtt Eger felmentésére elégtelen volt, egyetlen dolgot tehettek csak, védték a környéket a török portyázóktól. Tinódi is erről írt a verse negyedik szakaszában, miszerint más magyar hadak 10 várból és Kassáról csatáztak a törökkel az ostrom idején.
Szatlóczki Gábor
Irodalom:
Szatlóczki Gábor: Ország az országban. A várak népe és a mezei hadak a 16. század közepén III. A vártartomány. (várható megjelenés, 2020.)
