
Emlékezetem szerint 1986. szeptember 2-a egy hétfői napra esett, ráadásul első tanítási nap volt. Aki hozzám hasonlóan a késő Kádár-korszakban szocializálódott (értsd a 80-as években járt általános vagy középiskolába) az talán emlékszik, hogy a hétfők a televízióban adásmentes napok voltak. Ez a szeptember 2-a azonban más volt, mint a többi hétfő: volt adás: élő közvetítés a budai Kapisztrán térről, ahol külföldi hagyományőrző csoportok felvonulását láthatta a Várba sereglett nép és a TV képernyő előtt ülő nézők. Este pedig a Gábor deák című filmet adták le, Zenthe Ferenc főszereplésével (persze nem ő énekelt, mivel mindenki Taki bácsija csak tátogott, amihez a hangot egy operaénekes kölcsönözte). Miért történt mindez? 300 éves évfordulóját ünnepelte a kormány, a fővárosi tanács és tegyük hozzá a történész szakma is annak, hogy a keresztény seregek visszafoglalták Budát az Oszmán Birodalomtól. Utóbbi ágazat csúcsra is járt, hiszen sorra jelentek meg a forráspublikációk, monográfiák és tanulmányok a témával kapcsolatban. Talán nem járok messze a valóságtól, ha azt állítom, hogy ez volt a magyar kora újkorral foglalkozó történészek utolsó nagy projektje, ez idáig. Miért tartottam fontosnak mindezeket – a személyes hangvételtől sem mentes – mondatokat lejegyezni? Azért mert eltelt újabb harminc év és ennek a magyar, illetve európai történelemben kimagasló eseménynek a kerek évforduló ellenére is csak elenyésző visszhangja volt a médiában. Az alábbi blogbejegyzés ezen a helyzeten kíván „kozmetikázni”a maga módján. Ebben szeretnék kitérni arra, hogy kik vettek részt az ostromban? Hogyan határozták meg a hadjárat vezetőinek személyét és célját? Mi történt a végső roham alkalmával? Végül pedig, mi történt a Budát védőkkel, illetve az ott lakókkal?
Az egész keresztény Európa Buda falai alatt
Az 1685. év (Érsekújvár és Kassa visszafoglalása), valamint az 1686. év telének és tavaszának győzelmei megteremtették a lehetőségét arra, hogy az 1684. évi sikertelen próbálkozás után a keresztény csapatok ismét Buda ellen vonulhassanak. Nem véletlenül írtam a császári-királyi csapatok helyett keresztényt. I. Lipót császár és magyar király (1657-1705) ugyanis nem csak saját területeiről kiállított katonaságra számíthatott a hadjáratban, hanem máshonnan érkezettekre is. Egyes birodalmi választófejedelmek és hercegek ugyanis vagy a Habsburg udvar szövetségeseként, vagy saját hírnevükért és dicsőségükért állítottak ki katonaságot, és harcoltak a magyarországi hadszíntéren. A harmincéves háborút (1618-1648) követően az úgynevezett birodalmi véderő felállításával párhuzamosan a birodalom gazdag, nagyhatalmú és befolyásos rendjei saját állandó hadsereg felállításához kezdtek, amely pontosan az 1680-as évek elején vett hatalmas lendületet. Ahogy Frigyes Vilmos, a „nagy választófejedelem” (1640-1688) utódainak szánt atyai intelmeiben frappánsan megfogalmazta: „A szövetségek ugyan jók, de a saját erők [ti. – haderő] még jobbak, arra lehet biztosabban hagyatkozni.”A birodalom rendjei a felállított haderő egy részét vagy egészét meghatározott időre adták bérbe a császárnak szerződéses formában. Az így kialkudott összeg volt az úgynevezett szubszídium. Ezzel az anyagi támogatással a Német-római Birodalom kis- és középállamai részben tehermentesítették saját államháztartásukat a hadi kiadások alól, bár helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy csak egy részétől. II. Miksa Emmanuel bajor választófejedelem az 1686. évi hadjáratra például egy 8000 fős kontingens kiállítását vállalta. Ajánlatát pedig még azzal is megtoldotta, hogy lemondott a szubszídiumként kialkudott összeg feléről. Szintén jelentős katonaságot állított ki két, a császár birodalmi politikáját a 17. században támogató birodalmi kerület: a frank és a sváb. Előbbi 4000, míg utóbbi 3000 gyalogossal és lovassal járult hozzá a hadjárat sikeréhez. Ráadásul a császári diplomácia is jelentős sikereket könyvelhetett el 1685 és 1686 fordulóján. Az eddig minden hadjáratban részt vett bajor választófejedelmi, sváb és frank kerületi segélycsapatok mellett ugyanis ebben az esztendőben XI. Károly svéd király (1660-1697), aki Pomeránia és Bremen-Verden uraként a Német-római Birodalom uralkodói között volt, mintegy 1300 főnyi katonaságával az ostrom utolsó napjaiban érkezett meg a keresztény táborba, még éppen időben ahhoz, hogy a döntő rohamban részt vehessenek. A szász választófejedelemség katonái Bécs sikeres felmentésében, a kahlenbergi csatában (1683. szeptember 12.) ugyan részt vettek, ám a harcot követően hazavonultak, nem nyomultak be a Magyar Királyság területére. A császári diplomáciának azonban 1685-1686 fordulóján sikerült meggyőznie III. János György szász (1680-1691) választófejedelmet a segítségnyújtás szükségességéről. A Wettin-házból származó uralkodó 9000 katonát ígért abban az esetben, ha maga vezetheti katonáit egy önálló hadműveletben. Erről azonban sikerült lebeszélni, igaz így már csak 4700 fő indult útnak Szászországból 1686 áprilisában. Kétségtelenül a legnagyobb segítséget a Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem által küldött katonai kontingens jelentette. A „nagy választó” a francia király szövetségeseként korábban még nem kívánta támogatni I. Lipótnak az Oszmán Birodalommal szembeni háborúját, azonban Berlin, Versailles és Bécs kapcsolatában a nantes-i ediktum 1685. évi eltörlése hozta meg a fordulatot. Hiába volt a berlini udvarban a francia követnek, François Rébenac grófnak még mindig erős támogatottsága, a hugenották elüldözése, majd a fenyegetésként alkalmazott pénzügyi támogatás megvonása, a bécsi udvar mellé állította Frigyes Vilmost. Az 1686. április 8-án megkötött szerződés értelmében a választófejedelem 7000 főnyi sereg kiállítását vállalta, amiért cserében 200 000 birodalmi tallért kellett fizetnie a császárnak, emellett a Habsburg uralkodó átadta Schwiebust és a hozzá tartozó területeket is. Számítások szerint tehát a császári-királyi ezredekből és a birodalmi segélycsapatokból álló, Buda alá rendelt had – a magyarok nélkül – 61 150 főt számlált. Ehhez csatlakoztak a különböző magyar csapatok, amelyek létszámát nehéz lenne megtippelni, ám az ostrom egészét figyelembe véve ez elérhette a 15 000 főt. Ugyanígy bajban lennénk, ha pontosan meg kellene határoznunk a spanyol, itáliai, francia, angol és skót önkéntesek számát, akiknek majd mindegyike hírnevet akart szerezni a pogányok elleni harcban. Bár a hírnév mellett az imádott hölgy kegyeinek elnyerése is közrejátszott egyeseknél abban, hogy a veszedelmes utazás után, a sokkal veszedelmesebb tábori életet és hadakozást válasszák, mint ahogyan ezt egy ismeretlen francia nemes leveléből megtudhatjuk: „Addig is hagyjon fel minden nyugtalansággal! Ha nem túlságosan nagy merészség, legyen olyan jó, és tájékoztasson magáról. Bizonyos lehet abban, hogy az Ég befejezi művét, és nem hagyja el azt, aki ezer életet áldozna az Ön nagyon alázatos és nagyon engedelmes szolgája kiválóságának fenntartásáért.”