Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc (had)történetét böngészők gyakran találkozhattak egy bizonyos lovas egység megnevezésével, a dragonyos szóval. A harcászatban betöltött szerepük szerint a 19. században már nehézlovasságként vették számításba őket. Eredetüket és eredeti feladatukat ekkora már a múlt köde fedte el. Ezért is gondoltam arra, hogy ezt a blogbejegyzést ennek a bemutatására szentelem.
A dragonyos csapatnem létrejöttével és kialakulásával kapcsolatban nem mentes a hadtudományi irodalom az ellentmondásoktól és tévedésektől. A csapatnemmel kapcsolatban azt biztosan tudjuk, hogy először 1550 és 1560 között jelent meg a piemonti háborúban. Nagy László „Megint felszánt magyar világ van…” című művében ugyanis azt olvashatjuk, hogy Charles de Cossé, Brissac márkija 1555-ben a kis észak-itáliai fejedelemség haderejét mintahadsereggé kívánta szervezné, és a mozgékonyság és a tűzerő fokozása és minél jobb kihasználása végett állította fel az első dragonyos egységet. Nevüket pedig állítólag onnan kapták, hogy sisakjaikat egy-egy sárkány díszítette.
Arról, hogy Brissac márkija és utódai milyen módon kívánta ezt elérni, illetve szinkronizálni, már a kortársak sem jutottak közös nevezőre. Egyesek úgy vélték ugyanis, hogy feladatukat tekintve a dragonyosok olyan könnyűfegyverzetű katonák, akik mind lovon, mind gyalogosan egyaránt képesek voltak harcba avatkozni. Mások szerint azonban csak a gyors mozgás végett ültették lóra a dragonyosokat, de a harcban, mint gyalogosok küzdöttek. Ennek az elképzelésnek megfelelően, a korszak egyik legjelentősebb katonai teoretikusa, – Johann Jakobi von Wallhausen – ezen csapatnemet nem is a lovassághoz sorolta, és a Kriegskunst zu Fuss című művében foglalkozott velük.
A modern kori hadtörténetírás a dragonyosok harcmódját tekintve ez utóbbi állítást fogadta el. Emellett pedig gyökeret vert – egyes szerzők munkái alapján – az az elképzelés, miszerint, mind a lovas lövészeket, mind a dragonyosokat, a lovasság és a gyalogság közötti átmenetnek kell tekinteni. Szerintük e két csapatnemet csak az elnevezésük különbözteti meg egymástól, fegyverzetük és harcmodoruk azonos.
Felmerül a kérdés, mikor kerültek az első dragonyos katonák a Habsburg Monarchia szolgálatába, illetve a magyarországi hadszíntérre. A németnyelvű szakirodalomban állandó „panelként” vagy inkább „vándormotívumként” újra és újra felbukkanó másik tévedésre. Alphons von Wrede, Walter Hummelberger és Thomas Barker szerint ugyanis ez a csapatnem először 1623-ban állt a császári-királyi haderő szolgálatába. Ez a megállapítás azonban – mint látni fogjuk – téves. A tizenöt éves háborúban, 1602 decemberében az Udvari Haditanács egy olyan csapatnem felállítására adott megbízást, amelynek katonáit mind gyalogosan, mind lovon harcba kívánta vetni. A Bestallung vagy kinevezési okmányban szerepelt a csapatnem megnevezése is: dragonyos. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy az addig a magyarországi hadszíntéren teljesen ismeretlen katonaságot honnan kívánták toborozni, kiállítani? Az 1602. december 29-i keltezésű iratból kiderül emellett, hogy az egyenként 100 főnyi négy kompániát, bár a nem sokkal korábban feloszlatott Jean T’Serclaes Tilly-féle vallon gyalogezredből kellett toborozni, a szövegben a dragonyosokat mégis egyértelműen és következetesen lovasnak (Reiter) nevezték. Az Udvari Haditanács azzal a céllal adott parancsot felállításukra, hogy a német lovas lövészeknél gyorsabb, mozgékonyabb, a gyalogsági tűzharcban járatos egység jöjjön létre. Erre enged következtetni, hogy Bestallungjukban páncélzatukról egyetlen szó sem esett, így valószínűleg csak egy könnyű mellvértet viseltek. A négy kompániát a kapitányok 1603 februárjában állították fel, s egészen 1605 áprilisáig szolgálatban álltak. Egyik kapitányuk, Laurentio de Rame azonban – immáron Obristként – 1605. április 19-én megbízást kapott arra, hogy leköszönt katonáiból új egységet szervezzen, s melléjük a tüzérségnél szolgáló vallonokból egy ötödik kompániát toborozzon. A felfogadottak elbocsátására azonban 1605 augusztusában döntés született. Az újonnan szervezett egységet a kiállított Bestallungban lovas lövésznek nevezték. Nehéz eldönteni, hogy az 1602-ben felfogadott vallon gyalogosok 1605-ben újabb „metamorfózison” mentek-e keresztül, és dragonyosokból lovas lövészek lettek, vagy a Rame-féle irat kiállításánál hiba történt, és szó sem volt csapatnemváltásról. Véleményem szerint ez utóbbi történt, hiszen egyrészről 1605 júliusában Gilbert de Santhilier-t bízta meg az Udvari Haditanács, hogy a Rame és négy dragonyos kompániája közötti vitát rendezze. Igaz, hat nappal később ugyanezen kormányszerv jegyzőkönyvében már a karabélyos (Carpiner) elnevezés szerepelt az egységre vonatkozóan. Másrészt egy 1606 elejéről maradt irat szerint, közülük egy kompánia még el nem bocsátott dragonyos (!) – Tilly parancsnoksága alatt – Kőszegen zsoldjának elszámolására várt.
A tizenöt éves háború utolsó szakaszában nem volt egyedi eset, hogy uralkodói parancsra gyalogos katonákat lóra ültettek, s a további harcokban így vetették volna be őket. 1604 áprilisában Alessandro Ridolfi azt ajánlotta, hogy a Strassoldo gyalogezred megmaradt katonáiból öt lovas lövész kompániát szervezzenek, amire júniusban meg is kapta a megbízást. Másrészt a hajdúk hasonló alkalmazására is tudunk példát hozni a háború időszakából. Gondoljunk csak arra, hogy Henri Du Val, Dampierre grófja egy ilyen lovasított vagy lóra ültetett egység élén hajtotta végre híres temesvári és gyulai rajtaütéseit 1604 szeptemberében.
A dragonyosok hasznosságát mi sem bizonyította jobban, mint hogy a tizenöt éves háború idején még létező négy különböző lovassági csapatnemből az 1640-es évekre a kürasszírokkal együtt ők maradtak meg a Habsburg Monarchia hadseregében. Szolgálatuk egészen 1918-ig megmaradt, igaz az évszázadok során feladataik és funkciók jelentősen átalakultak, hiszen lovon és gyalogosan is harcoló katonaságból csatadöntő lovassággá alakultak át. Akik pedig a 16. és 17. század fordulójának további lovas csapatnemeire is kíváncsiak keressék meg A császári-királyi mezei hadsereg a tizenöt éves háborúban című munkámat.
Bagi Zoltán Péter
