Az elmúlt közel másfélszáz esztendőben a történettudomány iránt érdeklődők széles köre több forráskiadványban is olvashatta, szemtanúja lehetett, hogy az erős Fekete Bég szülei, Kanizsai Orsolya és Nádasdi Tamás nádor nem csupán elfogadták vagy tisztelték, hanem – a korban egyáltalán nem általános módon – őszintén és mélyen szerették is egymást. Szerelmük az elmúlt majd fél ezer esztendőben legendássá vált. Kapcsolatukból hosszú ideig egyetlen egy valami hiányzott, egy gyermek. Orsolya asszony majd húsz évnyi házasság után esett teherbe és szülte meg egyetlen gyermekét, Ferencet.

A mohácsi csatát az évszázadokkal korábbi és mai közbeszéd és közgondolkodás is a trianoni békediktátumhoz hasonló traumaként kezeli, éli meg. Az elmúlt másfél, két évszázadban a magyar történetírás majd’ mindegyik generációja, olykor heves és a tudományos világ kereteit is túllépő vitákat generálva próbált meg választ keresni a vereség okaira.

Aligha akad olyan várlátogató turista aki a sokszor csak térdig érő falak között sétálva ne képzelné maga elé miként is nézhetett ki egykor teljes valójában az adott vár. Az utóbbi évek technikai fejlődésének köszönhetően egyre több számítógépes 3D grafikai rekonstrukció illetve videó készült a mára már elpusztult várainkról. A színes animációk készítésére több cég is szakosodott, munkájuknak köszönhetően pedig látványos elképzelések láttak napvilágot többek közt Szigetvár, Eger, Palota, újabban pedig Kanizsa várárról.

A kérdés persze az, hogy napjaink történészeinek és régészeinek útmutatásával, a korabeli alaprajzok és metszetek alapján megálmodott, és érthetően népszerű rekonstrukciók valóban az eredeti megjelenést adják-e vissza? A bástyák és falak külső megjelenése valóban úgy nézett ki, ahogy a rekonstrukciók többségén látjuk?

Kanizsai Orsolya ismeretlen művész 17. századi festményén

Az ország három részre szakadása után politikai és kulturális központ nélkül maradt királyi Magyarországon a főnemesi udvarok vették át az egykori királyi udvar szerepét. Ezen főnemesi családok közül többen is Mohács után emelkedtek ki a köznemesi rétegből, vitézséggel, politikai ügyeskedéssel vagy előnyös házasságkötéssel (estleg is-is) hatalmas vagyonra és politikai befolyásra tettek szert. Egy politikai, gazdasági és műveltségterjesztő szellemi központ létrehozása azonban nem csupán elhatározás, és nem feltétlenül csak pénz kérdése. A legfőbb vonzerő az egyéniség – az, akit személyes kisugárzása, műveltsége alkalmassá teszi környezetének irányítására, aki tekintélyét mások hasznára is fordítja.

„Váradot pedig midőn ősztől fogva erős bloquáda által tartotta volna a német épen a jövő kaszálás-ideig, akkor generál Hajszler újabb haddal s lövőszerszámokkal menvén alája, és keményen megszorítván őket, segítségek sohunnan nem jövén, noha nehezen menének rá, mert híres vitéz emberek valának benne, de elfogyván utoljára élések, kételenség alatt feladják Hajszlernek a várat, magokat a német elkísérteti.” Nagyajtai Cserei Mihály históriájában ilyen módon örökítette meg azt, hogy a partiumi várat őrsége átadta a császári-királyi csapatoknak. A Tiszántúlt Erdéllyel összekötő természetes útvonal mentén fekvő és azt ellenőrző püspöki székhely stratégiai jelentősége az Oszmán Birodalom 16. századi előrenyomulása idején még inkább felértékelődött. Ennek megfelelően igyekeztek védműveit kiépíteni, megerősíteni. Ezen munkálatokban olyan jeles itáliai építőmester vagy várfundáló mester is részt vett, mint Ottavio Baldigara. Báthori István lengyel király és erdélyi fejedelem 1583. november 4-i levelében kérte II. Rudolf császárt és magyar királyt, hogy a talján építőmestert engedje el Várad építéséhez. A következő évben Baldigara egy rövid szemleúton felmérte a végvár állapotát, majd 1584 júliusa és 1585 márciusa között dolgozott itt, Ghyczy János akkori főkapitány legnagyobb megelégedésére. Ennek köszönhetően a 16. század végére ki is épült a Sebes-Körös bal partja és a Pece patak között a három részből álló végház. Magját a szabályos ötszög alakú vár képezte, amelynek csúcsaira egy-egy hatalmas fülesbástyát építettek ki. A falak erején kívül a védők a hetvenhat lépés széles vizesárokban is bízhattak, amelyet egyrészt a Sebes-Körös, másrészt a termálvizű Pece-patak táplált, így télen a legnagyobb hidegben sem fagyott be az itt hömpölygő víz. A várban álló épületek is a kortinák ötszögének vonalát követték, így egy kis valóságos erődöt alkottak. A vártól nyugatra elterülő város védelmét szintén kőfalak biztosították és innen vezetett híd a jobb parti Olasziba. Ez a külváros is részét képezte Várad védelmi rendszerének, bár csak földdel töltött vastag palánkfal és egy nem túl mély, ám széles árok vette körül. Velencét azonban még ilyen védművekkel sem látták el, így védelme lehetetlen volt.

A címbeli kérdésre bármily meglepő, a helyes válasz az, hogy egyik se! A képen látható Tátika várban se kapitány, se várnagy nem volt a 16. században. Egy korábbi bejegyzésünkben már vázlatosan bemutattuk a váraink katonai szervezetét, így most egy új sorozatot indítva az egyes tisztségekről fogunk értekezni a 16. század közepi állapotokat bemutatva. Első olvasatra bennem is felmerül, hogy nem felesleges szőrszálhasogatás-e a kérdésfelvetés. A fentebbi tisztségelnevezések ugyanis a korban nem léteztek, azok csak a mai elképzelések visszavetítése. Önmagában ez még nem lenne olyan nagy gond, ha éppen nem ez okozta volna az elmúlt két évszázad történetírásában a félreértések tömkelegét. Ennek köszönhetően a valódi katonai szervezet, a parancsnoki lánc és az egyes feladatkörök a feledés jótékony homályába merültek. A kapitány, vagy ahogy a korban elsősorban nevezték: hadnagy, várhoz való viszonyának és feladatainak bemutatása egy másik írás témája lesz, ezért most csak a várak katonai parancsnokairól, a porkolábokról (latinul castellanus) esik szó.

Mind Bécsbe, mind pedig a magyar határvidékre már 1566 januárjának elején hírek érkeztek arról, hogy Szulejmán szultán újabb hadjáratra készül a Habsburg Monarchia ellen. Ám mielőtt a szultáni fősereg megérkezhetett volna a hódoltsági helyi erők akcióba kezdtek. Szent György napján (április 24-én) egy rajtaütéssel elfoglalták a Gömör megyei Ajnácskő várát. Tavasz végén pedig a budai beglerbég, Arszlán pasa tervezett egy hadjáratot. Istvánffy Miklós szerint hadműveletének célját, Palota (Várpalota) elfoglalását már a katonáinak és a szükséges hadszereknek az összegyűjtése, összevonása idején sem titkolta. Arra, hogy Arszlán választása miért esett e várra a kortárs történetírók, ha más módon is, de lényegében ugyanazt a választ adták. Forgách Ferenc szerint azért támadták meg Palotát, mivel Thury György a katonáival néhány nappal korábban Székesfehérvárnál vereséget mért egy török csapatra. Istvánffy ugyanerről azt jegyezte le, hogy a pasa „Thuryn s az palotai tolvajokon való bosszúállásra” miatt vonult a vár ellen. Ha mindezeket figyelembe vesszük, akkor azt is feltételezhetjük, hogy Palota és annak őrsége – igaz léptékeiben sokkal kisebb mértékben – hasonló megítélés alá eshetett, mint Sziget és Gyula. Mindhárom vár komolyan zavarta/zavarhatta a hódoltságban állomásozó katonaság mozgását és utánpótlását, hiszen egy-egy olyan „előretolt” erősségről volt szó esetükben, amelyekből kiindulva veszélyes portyákat lehetett vezetni. Palota stratégiai szerepével pedig Arszlán már székesfehérvári bég korszakából tisztában volt, emellett megfelelő helyismerettel is rendelkezett.

    A minap kezembe akadt Szatlóczki Gábor Vár a várban A várak népe és a mezei hadak a 16. század közepén című könyvének első kötete. Az ember napról-napra, időről-időre találkozik azzal a jelenséggel, illetve szembesül azzal a ténnyel, hogy a mindennapi életben vagy akár az írott sajtóban is egyes fogalmakat egyszerűen pongyolán vagy hibásan használnak, alkalmaznak egy-egy gondolat kifejezésére. Ez a „slendriánság” bizonyos mértékben aztán egyszerűen átragadt a tudományos életre, jelesül a történelemtudományra is. Mire is gondolok? Akár a fordító, akár a történész nagyvonalúan összemos fogalmakat vagy egymás szinonimáiként alkalmazza azokat. Urambocsá' mai szóhasználatot és azok jelentéstartalmát vetíti vissza egy korábbi korszakba. Ez pedig káros összevisszaságot, káoszt eredményez. Holott, ha teszem azt, végigtekintünk a 16. és 17. századból fennmaradt magyar, német és latin nyelvű személyes levelezéseken, gazdasági leltárakon vagy a kormányszervekhez küldött és kiállított iratokon akkor világosan látszik, hogy a kor embere tudatosan alkalmazta, így egyben különítette el a szavakhoz tartozó jelentéseket. Kádár János egyik elhíresült mondatával élve azt is írhatnánk: a krumplileves, legyen krumplileves!

Az egervári kastély a 16. században.

Mezey Alice, Bozóki lajos, Gaylhoffer-Kovács Gábor és Horogszegi Tamás kutatási dokumentációja alapján, készítette: Szőke Balázs -Pazirik informatikai kft.

Bár egyesek szemében talán szőrszálhasogató kekeckedésnek és magamutogató fontoskodásnak tűnhet, ám mégis fontosnak ítéljük, hogy a munkáinkban a 16. századi levelezésekben feltűnő fogalmakat olyan formában használjuk, ahogyan a kor emberi is tette. A legutolsó blogbejegyzésünkben szétválasztottuk a prefektusi és a hadnagyi (prefectus et capitaneus) tisztségeket, amelyeket a magyar történetírás évtizedekig egymásba mosott. Ez alkalommal pedig egy építészeti fogalom, a kastély eredetét és 16. századi jelentését vesszük górcső alá. A mai ember, ha meghallja ezt a szót, akkor a 18.-19. századi díszesen felépített főúri rezidenciákra gondol. A 16. században azonban egészen más volt a helyzet.

Ha egyetlen szóval akarnánk válaszolni a címben feltett kérdésre, akkor azt írhatnánk, hogy nem! Valószínűleg most sokan hitetlenkedve csóválják a fejüket, vagy valami olyasmi juthatott az eszükbe, mint annak idején Heribert Illig kitalált középkor elméletét olvasva hatalmába kerítette az embert. Reméljük a blogot végigolvasva megváltozik a tamáskodók véleménye is.