A mohácsi csatát az évszázadokkal korábbi és mai közbeszéd és közgondolkodás is a trianoni békediktátumhoz hasonló traumaként kezeli, éli meg. Az elmúlt másfél, két évszázadban a magyar történetírás majd’ mindegyik generációja, olykor heves és a tudományos világ kereteit is túllépő vitákat generálva próbált meg választ keresni a vereség okaira.
Egyik, időről-időre felbukkanó „megfejtés” az I. Mátyás király halálát követő állam pénzügyi és morális összeomlása: gyengekezű Jagelló uralkodók, korrupció, a beszedett jövedelmek „elsinkófálása”, nem megfelelő helyre, azaz nem a védelemre való költése, szinte már kibékíthetetlen ellentét a budai udvar és tisztségviselői, valamint a rendek, legfőképpen a köznemesség között. C. Tóth Norbert 2016. évi tanulmánya tehát ezért s nagyon fontos, mivel bemutatja, hogy szó sincsen az állam pénzügyi csődjéről, financiális összeroppanásáról még az 1520-as években sem. A bevételeket kiadások mindösszesen az 1522. esztendőben kevesebb, mint 15 000 forinttal haladták meg. Ráadásul a mű rámutat arra is, hogy a királyi (Thurzó Elek) és a négy rendi vagy országos kincstartó (Kanizsai László, Essegvári Ferenc, Ráskai Gáspár és Verbőci István), akiket 1521 decemberének elején a rendi országgyűlés választott meg, kitűnően elvégezték a rájuk bízott adók beszedését. C. Tóth Norbert azon kijelentésével egyetérthetünk, amely a Benkő Tibor által írt és az Indexen megjelent cikkben olvashatunk, azaz az Oszmán Birodalom erőforrásai jóval meghaladták a Magyar Királyság lehetőségeit.
C. Tóth Norbert tanulmánya, illetve Benkő Tibor írása azonban lehetőséget teremt, valamint arra inspirál, hogy újra átgondoljunk három további, a magyar történetírásba, illetve részben a magyar köztudatba beszivárgott és megcsontosodott tézist is. Mindenképpen érdemes foglalkoznunk a Magyar Királyság déli határainak védelmével és annak valós szerepével, mivel eddigi történetírásunk jelentősen túlértékelte azt, illetve Mohács szempontjából kissé túldimenzionálta. A Luxemburgi Zsigmond és I. Mátyás király uralkodása alatt megszervezett és működtetett határvédelem négy fő pilléren nyugodott. Az első és legfontosabb a királyi, vagy királyi kezelésbe vett várakban elhelyezett hadnagyságokon, másként a királyi zsoldon tartott mezei hadakon. A stratégiai helyeken (uralgó pontok, folyók találkozása, természetes és mesterséges átkelők) épült erősségek, a két említett uralkodó katonai és diplomáciai sikereinek köszönhetően, döntően a középkori Magyar Királyság határain kívül voltak. Zsigmond az 1426. évi tatai szerződésben megszerezte a szerb despotától Galambócot, a macsói bánságot és Nándorfehérvárt. I. Mátyás pedig 1463 telén Jajcát és ezzel együtt Bosznia egy részét, míg 1476-ban Szabácsot foglalta el. Azt mondhatjuk tehát, hogy az elkövetkezendő fél évszázadban a küzdelem a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom között az ország „belső” területein kívül e stratégiai pontokért folyt.
A várak funkcióját talán az útókor kicsit túlértékelte, vagy máshogyan értékelte, mint a kor döntéshozói. Amíg ugyanis a várak fegyveres várnépe (darabontok, familiárisok) nem volt alkalmas a vártartományon túlterjeszkedő nagyobb területvédelemre, addig a palánkokba és külsővárakba telepített hadnagyságok (kapitányságok) mezei hadai már képesek voltak az ellenség portyáinak szemmel tartására, betöréseik megakadályozására, blokkolására, hírszerzésre, esetleg az ellenséges terület nyugtalanítására, onnan adó beszedésére. Mindezeken túl az utóbbiak segítségével fenntartották a határ menti vármegyékben a magyar közigazgatást, jogszolgáltatást és adóztatást. A hatékonyság okán éppen ezért már a kezdetektől többségében mind a várak és tartományaik, mind a mezei hadnagyságok, illetve a vármegyék igazgatása, valamint mindhárom szervezet fegyveres ereje egy kézbe, vagy hatalmi centrumba összpontosult.
A várak mellé vezényelt királyi, báni mezei hadakat semmiképpen sem képzelhetjük el valamiféle statikus tömbként, hiszen egy bizonyos terület egésze feletti teljes ellenőrzést ellátta. Feladatukat segítette a második, harmadik és negyedik pillér katonasága – azaz a várak fegyveres őrsége, illetve a vártartományaik ispánságainak mozgósítható paraszti hadereje, a különböző kiváltságokért cserébe letelepített és katonai szolgálatot vállaló délszláv katonaparasztok, akik közül a magyar történelemben jól ismert huszárok és naszádosok kerültek ki, valamint a déli határvidékkel szomszédos vármegyék időszakosan, azaz szükség idején összehívott nemesi hadai. A mezei hadakban lévők mellett mindhárom részt vállalt mind az ellenséges portyák elhárításában, mind pedig az ellenséges területekre vezetett támadásokban. Ez az erő egyébként megfelelő irányítás mellett bőven elegendő lehetett kisebb létszámú sereggel végrehajtott ostrom alkalmával a várak felmentésére, folyamatos megsegítésére is. Gondoljunk csak a Jajca elleni támadásokra, amelyeket a helyi oszmán erők intézték a stratégiai fontosságú vár ellen. Az erősséget több alkalommal a horvát-szlavón területek katonasága az aktuális bán vezetésével mentette fel.
Itt jutunk el egy nagyon fontos kérdéshez, amelyet fel kell tennünk: alkalmasak voltak ezek a várakba, mellé, köré telepített és alkalmilag gyorsan fegyverbe hívható hadak az oszmán fősereg támadásának az elhárítására, a több hétig, akár hónapokig elhúzódó ostromok sikeres kiállására? Válasz egyértelműen nem. A támaszpontként funkcionáló erősségeknek az elsődleges feladatáról fentebb esett szó, másodlagosan azonban fontos feladatuk volt, hogy a török főerők támadása esetén a felmentő sereg megérkezéséig feltartsák a szultáni hadakat. A Magyar Királyság déli védelmének kulcsát jelentő Nándorfehérvár esetében 1456-ban a Hunyadi János és Kapisztrán János vezette hadak segítik meg az ostromlottakat. Magyar hadak gyülekeztek a vár felmentésére 1521-ben is, ám későn adták ki erre a parancsot, így ez nem lehetett hatással az ostrom menetére. Maga I. Szulejmán szultán is várta a felmentő had megjelenését, amely miatt külön hadakat rendelt a Szerémségbe. Meg kell azonban jegyezni, hogy más szerencsés tényezők együttállása akár az önálló sikeres védelmet is eredményezhette, így 1440-ben a Tallóci testvérek az elmaradt külső segítség ellenére is sikeresen ellenálltak. Igaz II. Murád szultán ostroma alkalmával az országban dúló hatalmi harc a két választott király hívei között ezt lehetetlenné is tették volna. Ugyanakkor ezt semmiképpen nem tekinthetjük általános és reális védelmi alternatívának, ahogy a korban sem tették, mert ha mégis megvalósult inkább isteni csodaként tekintettek a hőstettre.
Még egyszer szeretnénk hangsúlyozni tehát, hogy a vártól mind szervezetileg mind funkciójában eltérő, de helyrajzilag praktikus szempontok okán mégis azzal egységet képző külsővárra, palánkra vagy megerősített városra egy olyan támaszpontként kell tekintenünk, amelyben az odavezényelt mezei katonaság a vidék, a tágabb értelemben vett környék biztonságát volt hivatva biztosítani. Egy-egy támadással vagy ostrommal szemben azonban csak a megfelelő időben mozgósított, és gyorsan az erősség falai alá érkezett mezei hadak felmentése esetén vehette fel sikerrel a küzdelmet. Ennek megfelelően mind a létszámuk mind a földrajzi elhelyezésük az elsődleges funkciónak volt alárendelve.
Térjünk még vissza röviden azonban I. Szulejmán első jelentősebb sikeréhez, Nándorfehérvár 1521. augusztus 29-i elfoglalásához. Miben állt a vár elvesztésének valódi jelentősége? Véleményem szerint abban, hogy a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom harca immáron végérvényesen áttevődött az előbbi területére. Eddig a magyar uralkodók országukat nagyrészt az ország határán kívüli erősségekbe telepített hadak segítségével óvhatták, immáron azonban oszmán katonák jelentek meg a Szerémségben ennek minden politikai, gazdasági, társadalmi és katonai hatásával. Kérdés, hogyan reagált erre a budai udvar? Ha ismét tömör választ kellene adnom, akkor azt mondanám rugalmasan. Hozzáfogtak a Nándorfehérvárral szemben egyedül szóba jöhető, a Duna jobbpartján álló vár, Pétervárad megerősítéséhez. Az erősség majd 1526 júliusában több mint két hétig dacol a túlerővel, ezzel egyébként némi időt adva a magyar főseregnek a gyülekezéshez és a felvonuláshoz. Azt, hogy Pétervárad köré szervezték a védelmet Nándorfehérvár elestét követően a legjobb megoldás volt egy több mint másfél évszázaddal későbbi példa is jól tükrözi. Lajos Vilmos baden-badeni őrgróf 1692-ben szintén ennek az erősségnek a kiépítését határozza el. A Duna fölé magasodó hegyen épült várat ekkor egy sáncrendszerrel vették körül, amely alkalmas volt nagyobb sereg befogadására. Így egyszerre akadályozhatta meg az oszmán fősereg betörési kísérleteit az Alföldre és lehetett kiindulópontja egy Nándorfehérvár (Belgrád) elleni támadásnak.
Fel kell tennünk még egy fontos kérdést: Nándorfehérvár, Zimony, Szabács, majd Szörényvár eleste bármennyire is előre jelezhette, hozzájárulhatott-e a mohácsi vereséghez? A rövid válasz erre újra a nem! Kétségtelen ugyan, hogy e várak elvesztése (fentebb) új helyzetet teremtett, de a királyság nem maradt védtelen és rugalmasan reagált a kialakult helyzetre (szintén fentebb). A mohácsi csatasíkon 1526. augusztus 29-én történtek és azok katasztrofális végkifejlete a véletlen szerencsétlen és különös játékának köszönhető. Nem tisztem ezek mindegyikét felsorolni, hiszen ezt az utóbbi időben is megtették már, azt azonban jelezném, hogy a magyar királyi had sem létszámában, sem szervezetségében, sem fegyverzetében nem maradt el a kor seregeitől. Azzal a toposszal is le kell számolnunk, hogy az oszmán haderő modernebb, tűzfegyverekkel jobban ellátott lett volna. Kelenik József és B. Szabó János kutatásai bizonyították, hogy a kézi lőfegyverek rendkívül elterjedtek voltak a Magyar Királyságban. Használatuk már a 15. században elterjedt, mivel az oszmán csapatokkal, portyázókkal folytatott harc megvívásához a puskák voltak a legalkalmasabb fegyverek. Azt mondhatjuk tehát, hogy a mohácsi síkon a rosszul mozgósított és létszámában korántsem teljes, magyar királyi haderő egyszerűen a kor egyik legerősebb, többszörös túlerőben lévő hadseregével találta szembe magát. Ám még ez sem lett volna garancia a szultáni hadak győzelmére, főleg ekkora mértékű győzelmére, elég csak ha az oszmán had összetételére, egyes a tömeget biztosító elemeinek harcértékére stb. gondolunk. A későbbi eseményekből rekonstruálható, hogy I. Szulejmán – számára is kissé hihetetlen módon – mai sportnyelven szólva túlnyerte magát. A Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom főerőinek összecsapása szempontjából mindössze helyrajzi kérdésnek tekinthető, hogy arra Nándorfehérvár falai alatt, Péterváradnál, Eszéknél vagy éppen Mohácsnál került sor. A végeken állomásozó mezei hadak és a várak helyzete ebben mindössze csak egy, igaz fontos, de nem túlértékelendő tényezőt alkotott a sok közül.
A második, a magyar történetírásba és részben a köztudatba meggyökeresedett tézist, miszerint a Magyar Királyság pénzügyei katasztrofális állapotban voltak a mohácsi csatát megelőzően C. Tóth Norbert általam többször említett tanulmánya cáfolta. Az évi majd fél millió forint bevétel magasnak, míg a 13 942 forintos deficit (mindössze egy nagyobb vártartomány éves bevétele az 1550-es években) csekélynek tűnik. Persze elképzelhető, hogy C. Tóth tanulmányában feldolgozott év unikális, és se előtte, se utána sem a rendi, sem pedig a királyi kincstartók nem jártak ilyen nagy sikerrel. Szerintünk ez sem okozhatott volna komoly gondot, a mohácsi csatavesztéshez még kevesebb köze lehetett, mint a fővárak elestének okán kieső stratégiai mezei hadi támaszpontok. Egyrészről a deficit szempontjából nézve a várak és tartományaik bevétele (helyben és a határvidék közvetlen hátországában ez adta ugyanis az alapot a mezei hadak piacképes eltartására) főként a természetbeni terményadók (kilenced, majorságok, tizedbérlet, hegyvám stb.) értékesítéséből származott, illetve általánosnak mondható, hogy minimálisan egy évnyi termés képezte a tartalékot, ami akkor is rendelkezésre állt, ha bármilyen okból a vetés vagy az aratás szenvedett kárt. Értékesítésre az ezen felüli mennyiség került. Másrészről egy törökdúlás nem feltétlenül járt anyagi és természetbeni katasztrófával. Az urak méltósága, pl. a báni tiszte mellé rendelt mezei hadaknak mind az élelmezése, mind a zsold fizetése helyben ugyanis a fentebbieken alapult, és azt a kincstár jórészt csak utófinanszírozta, sokszor nem is pénzben, hanem az adóság fejében adott egyéb javadalmakkal. Éppen ezért az adószedés hatékonyságában bekövetkező hullámzások helyben mintegy kiegyenlítődtek és egy-két év fizetetlenség sem járt feltétlenül a helyőrségek azonnali teljes felbomlásával. Harmadrészt az ország haderejének gerincét a zászlósurak, az urak magán és a vármegyék nemesi bandériumai alkották. A katonák zömét azonban az egyes vártartományok és birtoktestek törvény által meghatározott létszámban kiállított jobbágyi, polgári, stb. népessége alkotta. Ők adták a gyalogságot (saját fegyverzettel!) és a lovagi szerek lovas legényeinek tömegét is. A mozgósítható had szervezeti alapját helyben a tartományok ispánságai (officiolátusok), vagy kisebb birtokok esetében több nemesi birtokos közös vállalása adta. A törvény által elvárt létszám azonban jelentősen elmaradt attól, amit a birtokos úr ténylegesen fegyverbe tudott hívni. Éppen ezért még egy katasztrofális vereség sem jelentette automatikusan azt, hogy optimális esetben a következő évben ne lehetett volna kiállítani egy ugyanakkora sereget. Mindezekből világos tehát, hogy a kincstár aktuális anyagi helyzete rövidtávon (néhány éves távlatban) nem feltétlenül gyakorolt közvetlen hatást sem a végvárak és mezei hadaik fenntartására, sem az ország hadának kiállítására. A 16. század második felében, illetve a tizenöt éves háborút megelőző időszakban a Habsburg Monarchia mintegy két millió rénes forint adósságot görgetett maga előtt évről-évre. Az említett háborút pedig a Német-római Birodalom és az örökös tartományok rendjei által megszavazott töröksegélyekre felvett hitelekből finanszírozták döntőrészben. A hitelügyletek esetében úgy tűnik a rendi adók, még ha akár évtizedekkel később vagy egyáltalán nem is folytak be, értékesebb fedezetül szolgáltak Bécs, illetve Prága számára, mint a Spanyol Királyságnak az arany- és ezüstflották. Ha ugyanis ezek valamilyen okból nem indultak el vagy nem érkeztek meg időben vagy egyáltalán nem érkeztek meg Latin-Amerikából az a spanyol királynak fizetésképtelenséget okozott. A borzasztó financiális helyzet sem eredményezett igazán komoly problémát. Két kivételt tudnék csak említeni: az 1600. évi pápai francia–lotaringiai–vallon zsoldos lázadás, illetve Bethlen Gábor 1620. évi sikeres dunántúli hadjárata, amikor az évek óta hópénzük nélkül maradt végváriak „pillanatok alatt” az erdélyi fejedelem pártjára álltak.
A harmadik megcsontosodott tézis a mohácsi csata sorsfordító voltát tekinthetjük. Valóban minden gyökerestől felfordult és megváltozott? A Magyar Királyság korábbi történetében nem fordult elő, hogy két király volt éppen porondon? Akár akkor is, amikor egy komoly külső ellenség fenyegette a királyság határait, lásd a már említett 1440. esztendőt. Gondoljunk csak az 1440-1444 közti időszakra, I. Ulászló király halálára a várnai csatában, 1448-ra, 1456-ra. A Magyar Királyság korábbi történetében nem fordult elő, hogy az uralkodó (lásd Zsigmond) az ország határain kívül tartózkodott huzamosabb ideig? A magyar történetírás szemében nagy uralkodóként számon tartott I. Mátyás Bécs elfoglalását követően áttette székhelyét oda. A mohácsi síkon a királyon kívül több főnemes, illetve egyházfi maradt holtan, ám csak egy család, a Pálóczi (Pálóczi Antal halálával) halt ki. A pénzügyigazgatást leszámítva a magyar intézményrendszer, az adóztatás (az adó megajánlásától a beszedéséig), közigazgatási rendszer, valamint a hadállítás és a hadszervezet a 16. században, sőt egyes elemeiben jóval később is fennállt. Persze tagadhatatlanul történtek változások. I. Ferdinánd és az őt követő Habsburg uralkodók – mint már említettem – az örökös tartományok és a Német-római Birodalom rendjeinek segélyét is a Magyar Királyság védelmére fordították. Mondhatnánk, hogy ő teljesítette be I. Mátyás „álmát”, és nagy nemzetközi összefogásból tartotta fel az oszmán expanziót. Az összegek megszavazásánál azonban nem valamiféle altruista vagy filantróp megfontolások vezették a rendeket, hanem a jól felfogott érdekük. A határaikon kívül, illetve távol tarthatták fel az Oszmán Birodalom előretörését, ahogy azt a Magyar Királyság tette Zsigmond óta egészen Nándorfehérvár elestéig (1521). Ezért is fordulhatott elő, hogy még a leghevesebb felekezeti viták esetén sem a segélyezés volt kérdéses, csak annak a mértéke.
Mint említettem a pénzügyigazgatás volt az egyetlen olyan terület, amelyet még I. Ferdinánd uralkodása alatt átszerveztek. Az addigi kincstartóság helyett (1527) 1531-től az Udvari Kamara alá rendelt Magyar Kamara intézte a Magyar Királyság pénzügyeit. Ráadásul a rendes jövedelmek jelentős része ekkora már nem is ide, hanem az Alsó-Ausztriai Kamarához futott be.
Bécsben 1556 novemberében a magyarországi hadügyek irányítására külön kormányszervet hoztak létre Udvari Haditanács néven. Eszerint ez vette át a magyar hadszervezet feletti teljes ellenőrzést? Nem, a 16. században legalábbis nem. Az oszmán hódoltság idején végig fennmaradt a két országos főkapitányi tisztség, amelynek előzményei a középkorig nyúlnak vissza. Ez, ahogyan Pálffy Géza rámutatott, egy kettős igazgatási struktúrát eredményezett, ami azonban nem egy alá-fölé rendelt viszony volt, hanem egy egymás mellett működő. Az Udvari Haditanács a megalakulását követő évtizedekben ugyanis csak azon várak mellé kirendelt mezei hadak felett gyakorolt felügyeletet, amelyek királyi vagy az örökös tartományok rendjeinek a zsoldján voltak. Ezeket a különböző lajstromokban, listákon mindig megkülönböztették, külön felsorolták. Az Udvari Haditanács kezében a stratégiai jelentőségű erősségek kerültek, ám a magyarországi váraknak ez csak a kisebbik része volt. A többség földesúri kézben maradt, őrségüket pedig az évszázadok óta megszokottak szerint a környék jobbágyai adták, akik fölött a porkolábok vagy a prefektusok rendelkeztek. A rendszer rugalmassága azonban továbbra is fennállt. Amint egy stratégiai fontosságú vár elesett, úgy a helyére egy az eddig hátországban lévő lépett, még ha az addig valamely földesúré is volt. Jó példa erre Szigetvár 1566. esztendei elvesztése, amelyet követően a Nádasdy–Kanizsai birtokban lévő Kanizsára már királyi mezei hadak érkeztek, amely által az elkövetkező három és fél évtizedre ez a vár lett a Dél-Dunántúl legfontosabb erőssége. Ugyanez történt Eger eleste után, amikor Ónod szerepe értékelődött fel. De említhetnénk Kisvárdát is akár, amelyet a királyi hadak csak akkor szálltak meg, ha az Erdéllyel szembeni hadi helyzet ezt megkívánta.
Sorsfordítónak tekinthetjük-e a mohácsi csatavesztést? Szerintünk nem! Kétségtelen a kortársak fájdalmas veszteségként élték meg, hiszen a Magyar Királyság uralkodója és a főnemesség színe-virága, tehát az ország vezető rétege egyszerre halt meg. Tisztában kell azzal lennünk, hogy a csatavesztés egy hosszabb folyamat egyik, nem is az első és nem is a legfontosabb láncszeme volt. A 48-as eszmeiséggel átitatott 19. századi magyar történetírás számára azonban ez volt az origó pont. A tárgyilagos kritikai megközelítés helyett, Ferdinánd hatalomra jutása, a magyar trónt öröklő Habsburg dinasztia jelentette nekik az önálló magyar államiság elvesztését, a Magyar Királyság kelet-közép-európai státuszának a megszűntét, amelyet szemükben a két elbukott szabadságharc próbált kétségbeesetten helyreállítani. Ez a hagyomány pedig a mai napig érezteti hatását a tudományos élettől kezdve, a politikusok beszédein át egészen a közbeszédig. Igazi katasztrófaként, sorsfordító eseményként azonban nem a mohácsi csatát, hanem Buda 1541-es oszmán megszállását és a keresztény hadak 1542-ben tett sikertelen ostromát követően azt értékelhetjük, hogy a Habsburg dinasztia és a magyar rendek reálisan teljesen lemondtak a Magyar Királyság székvárosának visszafoglalásáról. Holott ez az Erdélyi Fejedelemség létrejötte és fennmaradása szempontjából is kulcskérdés volt. Ezzel a lemondással állandósult a kialakult helyzet, azaz az ország három részre szakadása. Ezt már joggal tarthatjuk az említett folyamat végpontjának, avagy egy Trianonnal felérő katarzisnak.
Bagi Zoltán Péter és Szatlóczki Gábor