Manapság, a kerek évforduló miatt sokat hallhatunk az 1566. év főbb eseményeiről, Szigetvár és Gyula elestéről. Mégis ebben az évben történtek olyan események is, amelyek vagy félhomályban maradtak vagy egyáltalán nem ismertek. Ez utóbbiak egyikéről, a császári-királyi hadak horvátországi és boszniai ellentámadásáról szól jelen írásunk.

A tizenöt éves háború (1591/1593-1606) kutatása az utóbbi három évtizedben igen nagy lendületet vett. Tóth Sándor László jóvoltából pedig több mint másfél évtizeddel ezelőtt elkészült az első monográfia is a Habsburg Monarchia, de nyugodtan írhatom úgy, hogy a keresztény Európa és az Oszmán Birodalom nagy összecsapásáról. Bár a magyar történetírás ezzel régi adósságát törlesztette, ám az átfogó művekre oly jellemző módon az eseményeket és jelenségeket csak vázlatosan tudta sok esetben megjeleníteni. Így kevés tér jutott az 1601. évi eseményekre is. Egy hamarosan megjelenő könyv azonban mindezt a hiátust pótolni kívánja. Egyik fejezetének az átírt és átszerkesztett változata már olvasható volt blogon: ez Székesfehérvár 1601. évi ostromával foglalkozott. A történet mesélését tehát onnan folytatom, hogy a Mátyás főherceg és a Philippe-Emmanuel de Lorraine, Mercoeur hercege vezette mintegy 15-18 000 fős keresztény sereg szembe találta magát a mintegy 50 000 fős oszmán fősereggel, amely felett Jemiscsi Haszán nagyvezír, szerdár parancsnokolt. De még mielőtt rátérnék az eseménytörténet ismertetésére, érdemes röviden kitérni arra, miért használom az alcímben a csatározás és az ütközet szavakat. Ezek megmagyarázásához az egykorú jelentések és történetírók által használt fogalmakat veszem át. Az első, október 10-i összecsapásra a német nyelvű források a Scharmützel szót használják, amelyet leginkább csatározásnak fordíthatunk le. A második, október 13-i harccal kapcsolatban már mind az 1601. évi hadjáratot megörökítő hadijelentésben, mind Hieronymus Ortelius művében a Schlacht és a Treffen, azaz a csata és az ütközet kifejezéseket egyszerre olvashatjuk. Az alább bemutatott események ismeretében azonban a magam részéről ebben az esetben az utóbbi szót tartanám helyesebbnek.

Az esztergomi vár a Dunakanyar egyik uralkodó pontjára, egy 156 méter magas meredek, sziklás hegyre épült, amihez nyugat felől az érseki- vagy Víziváros kapcsolódott. Utóbbitól szintén nyugatra terült el a királyi város, amely nem érintkezett közvetlenül Esztergom többi részével. A vártól délre magasodik az a Szent Tamás-hegy, ahonnan 1543-ban az ostromlók az egész várudvart tűz alatt tarthatták. Buda eleste után Esztergom stratégiai fontossága felértékelődött, hiszen mind az új vilajetközpont védelmének, mind Bécs ostromának bázisául szolgált.

Emlékezetem szerint 1986. szeptember 2-a egy hétfői napra esett, ráadásul első tanítási nap volt. Aki hozzám hasonlóan a késő Kádár-korszakban szocializálódott (értsd a 80-as években járt általános vagy középiskolába) az talán emlékszik, hogy a hétfők a televízióban adásmentes napok voltak. Ez a szeptember 2-a azonban más volt, mint a többi hétfő: volt adás: élő közvetítés a budai Kapisztrán térről, ahol külföldi hagyományőrző csoportok felvonulását láthatta a Várba sereglett nép és a TV képernyő előtt ülő nézők. Este pedig a Gábor deák című filmet adták le, Zenthe Ferenc főszereplésével (persze nem ő énekelt, mivel mindenki Taki bácsija csak tátogott, amihez a hangot egy operaénekes kölcsönözte). Miért történt mindez? 300 éves évfordulóját ünnepelte a kormány, a fővárosi tanács és tegyük hozzá a történész szakma is annak, hogy a keresztény seregek visszafoglalták Budát az Oszmán Birodalomtól. Utóbbi ágazat csúcsra is járt, hiszen sorra jelentek meg a forráspublikációk, monográfiák és tanulmányok a témával kapcsolatban. Talán nem járok messze a valóságtól, ha azt állítom, hogy ez volt a magyar kora újkorral foglalkozó történészek utolsó nagy projektje, ez idáig. Miért tartottam fontosnak mindezeket – a személyes hangvételtől sem mentes – mondatokat lejegyezni? Azért mert eltelt újabb harminc év és ennek a magyar, illetve európai történelemben kimagasló eseménynek a kerek évforduló ellenére is csak elenyésző visszhangja volt a médiában. Az alábbi blogbejegyzés ezen a helyzeten kíván „kozmetikázni”a maga módján. Ebben szeretnék kitérni arra, hogy kik vettek részt az ostromban? Hogyan határozták meg a hadjárat vezetőinek személyét és célját? Mi történt a végső roham alkalmával? Végül pedig, mi történt a Budát védőkkel, illetve az ott lakókkal?

Az egész keresztény Európa Buda falai alatt

Az 1685. év (Érsekújvár és Kassa visszafoglalása), valamint az 1686. év telének és tavaszának győzelmei megteremtették a lehetőségét arra, hogy az 1684. évi sikertelen próbálkozás után a keresztény csapatok ismét Buda ellen vonulhassanak. Nem véletlenül írtam a császári-királyi csapatok helyett keresztényt. I. Lipót császár és magyar király (1657-1705) ugyanis nem csak saját területeiről kiállított katonaságra számíthatott a hadjáratban, hanem máshonnan érkezettekre is. Egyes birodalmi választófejedelmek és hercegek ugyanis vagy a Habsburg udvar szövetségeseként, vagy saját hírnevükért és dicsőségükért állítottak ki katonaságot, és harcoltak a magyarországi hadszíntéren. A harmincéves háborút (1618-1648) követően az úgynevezett birodalmi véderő felállításával párhuzamosan a birodalom gazdag, nagyhatalmú és befolyásos rendjei saját állandó hadsereg felállításához kezdtek, amely pontosan az 1680-as évek elején vett hatalmas lendületet. Ahogy Frigyes Vilmos, a „nagy választófejedelem” (1640-1688) utódainak szánt atyai intelmeiben frappánsan megfogalmazta: „A szövetségek ugyan jók, de a saját erők [ti. – haderő] még jobbak, arra lehet biztosabban hagyatkozni.”A birodalom rendjei a felállított haderő egy részét vagy egészét meghatározott időre adták bérbe a császárnak szerződéses formában. Az így kialkudott összeg volt az úgynevezett szubszídium. Ezzel az anyagi támogatással a Német-római Birodalom kis- és középállamai részben tehermentesítették saját államháztartásukat a hadi kiadások alól, bár helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy csak egy részétől. II. Miksa Emmanuel bajor választófejedelem az 1686. évi hadjáratra például egy 8000 fős kontingens kiállítását vállalta. Ajánlatát pedig még azzal is megtoldotta, hogy lemondott a szubszídiumként kialkudott összeg feléről. Szintén jelentős katonaságot állított ki két, a császár birodalmi politikáját a 17. században támogató birodalmi kerület: a frank és a sváb. Előbbi 4000, míg utóbbi 3000 gyalogossal és lovassal járult hozzá a hadjárat sikeréhez. Ráadásul a császári diplomácia is jelentős sikereket könyvelhetett el 1685 és 1686 fordulóján. Az eddig minden hadjáratban részt vett bajor választófejedelmi, sváb és frank kerületi segélycsapatok mellett ugyanis ebben az esztendőben XI. Károly svéd király (1660-1697), aki Pomeránia és Bremen-Verden uraként a Német-római Birodalom uralkodói között volt, mintegy 1300 főnyi katonaságával az ostrom utolsó napjaiban érkezett meg a keresztény táborba, még éppen időben ahhoz, hogy a döntő rohamban részt vehessenek. A szász választófejedelemség katonái Bécs sikeres felmentésében, a kahlenbergi csatában (1683. szeptember 12.) ugyan részt vettek, ám a harcot követően hazavonultak, nem nyomultak be a Magyar Királyság területére. A császári diplomáciának azonban 1685-1686 fordulóján sikerült meggyőznie III. János György szász (1680-1691) választófejedelmet a segítségnyújtás szükségességéről. A Wettin-házból származó uralkodó 9000 katonát ígért abban az esetben, ha maga vezetheti katonáit egy önálló hadműveletben. Erről azonban sikerült lebeszélni, igaz így már csak 4700 fő indult útnak Szászországból 1686 áprilisában. Kétségtelenül a legnagyobb segítséget a Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem által küldött katonai kontingens jelentette. A „nagy választó” a francia király szövetségeseként korábban még nem kívánta támogatni I. Lipótnak az Oszmán Birodalommal szembeni háborúját, azonban Berlin, Versailles és Bécs kapcsolatában a nantes-i ediktum 1685. évi eltörlése hozta meg a fordulatot. Hiába volt a berlini udvarban a francia követnek, François Rébenac grófnak még mindig erős támogatottsága, a hugenották elüldözése, majd a fenyegetésként alkalmazott pénzügyi támogatás megvonása, a bécsi udvar mellé állította Frigyes Vilmost. Az 1686. április 8-án megkötött szerződés értelmében a választófejedelem 7000 főnyi sereg kiállítását vállalta, amiért cserében 200 000 birodalmi tallért kellett fizetnie a császárnak, emellett a Habsburg uralkodó átadta Schwiebust és a hozzá tartozó területeket is. Számítások szerint tehát a császári-királyi ezredekből és a birodalmi segélycsapatokból álló, Buda alá rendelt had – a magyarok nélkül – 61 150 főt számlált. Ehhez csatlakoztak a különböző magyar csapatok, amelyek létszámát nehéz lenne megtippelni, ám az ostrom egészét figyelembe véve ez elérhette a 15 000 főt. Ugyanígy bajban lennénk, ha pontosan meg kellene határoznunk a spanyol, itáliai, francia, angol és skót önkéntesek számát, akiknek majd mindegyike hírnevet akart szerezni a pogányok elleni harcban. Bár a hírnév mellett az imádott hölgy kegyeinek elnyerése is közrejátszott egyeseknél abban, hogy a veszedelmes utazás után, a sokkal veszedelmesebb tábori életet és hadakozást válasszák, mint ahogyan ezt egy ismeretlen francia nemes leveléből megtudhatjuk: „Addig is hagyjon fel minden nyugtalansággal! Ha nem túlságosan nagy merészség, legyen olyan jó, és tájékoztasson magáról. Bizonyos lehet abban, hogy az Ég befejezi művét, és nem hagyja el azt, aki ezer életet áldozna az Ön nagyon alázatos és nagyon engedelmes szolgája kiválóságának fenntartásáért.”

Szeptember 2-án lesz a 450. éves évfordulója annak, hogy Kerecsényi László 63 napi ostrom után átadta Petrev pasának a gondjaira és védelmére bízott Gyulát. Annak ellenére, hogy személye ezek után akár a magyar hősök panteonjában is helyet kaphatna vagy kaphatott volna, tettét, illetve tetteit mind a kortársak, az egykorú történetírók, mind a későbbi évszázadok történészei különböző, egymástól homlok egyenes módon ítélték meg. Miksa német-római császár és magyar király 1566. szeptember 21-én a győri táborból Ágost szász választófejedelemnek azt írta, hogy „az elmúlt napokban a mi megerősített helyünket, Gyulát reménységünkön kívül az ottani volt Obersternek az elcsüggedt kishitűsége által a török kezébe jutott, habár a helyet élelemmel, ágyúval és munícióval, valamint ehhez magyar és német katonasággal bőségesen, a legjobban elláttuk.” Forgách Ferenc emlékirataiban és Istvánffy Miklós történeti munkájában elmarasztalta Kerecsényit. Utóbbi azt írta, hogy „de Kerecsényi eleitől elfajult szándékában megmaradván [azaz, hogy Gyula átadása mellett döntött] s bizonyos lévén az dologban, Pertaffhoz kiküldvén horvátországi bribiri [briberi] Melith György lovaskapitányt.” Sőt szerinte a pasa „nem kevéssé csodálkozott a parancsnok gyávaságán.” Ezzel szemben Szamosközy István és az erdélyi történetíró nyomán dolgozó Bethlen Farkas inkább Kerecsényi vitéz helytállását emelték ki. Utóbbi a következőképpen fogalmazott: „Bernhard [Bernhard Rothenau, a Gyulán álló német zászló parancsnoka], német sereg vezére, aki a véletlen folytán az életveszélyből megszabadult, és ellene már régóta forralt gyűlölete által saját dicsőségét és szerencséjét megalapozza, árulással vádolta meg őt Miksa császárnál.”

Az idei évben emlékezzünk meg Szigetvár 1566-os ostromának 450 éves évfordulójáról. Ennek apropóján számos újságcikk, tanulmány jelent meg, vagy áll megjelenés előtt, hogy e sorsfordító történelmi esemény részleteit a történettudomány és a régészet segítségével feltárja és bemutattassa.

A napokban jelent meg a Történelmi Szemle hasábjain Fodor Pál és Varga Szabolcs közös tanulmánya, mely Zrínyi Miklós és Szulejmán szultán halálának idejét illetve helyét, az egykorú magyar és török krónikák elbeszéléseinek segítségével kísérli meg felvázolni.[1] Jelen írásunk e témában kíván a fennmaradt levelezések segítségével, újabb adalékokkal szolgálni, felvetni a továbbra is nyitva maradt kérdéseket, valamint némileg árnyaltabb képet alkotni az eseményekről.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc (had)történetét böngészők gyakran találkozhattak egy bizonyos lovas egység megnevezésével, a dragonyos szóval. A harcászatban betöltött szerepük szerint a 19. században már nehézlovasságként vették számításba őket. Eredetüket és eredeti feladatukat ekkora már a múlt köde fedte el. Ezért is gondoltam arra, hogy ezt a blogbejegyzést ennek a bemutatására szentelem.

A dragonyos csapatnem létrejöttével és kialakulásával kapcsolatban nem mentes a hadtudományi irodalom az ellentmondásoktól és tévedésektől. A csapatnemmel kapcsolatban azt biztosan tudjuk, hogy először 1550 és 1560 között jelent meg a piemonti háborúban. Nagy László „Megint felszánt magyar világ van…” című művében ugyanis azt olvashatjuk, hogy Charles de Cossé, Brissac márkija 1555-ben a kis észak-itáliai fejedelemség haderejét mintahadsereggé kívánta szervezné, és a mozgékonyság és a tűzerő fokozása és minél jobb kihasználása végett állította fel az első dragonyos egységet. Nevüket pedig állítólag onnan kapták, hogy sisakjaikat egy-egy sárkány díszítette.

Apafi Mihály 1690. április 15-én Fogarason befejezte földi pályafutását. Halála után nem sokkal – június 8-án – a Portán kiállították az új fejedelem athnaméját. A szultáni kinevező okmányt nem a korábban Isztambulban megerősített, Bécsben pedig szintén jóváhagyott választott fejedelem, az akkor 14 esztendős II. Apafi Mihály kapta azonban, hanem Thököly Imre. A Porta döntését a meghalt fejedelem hűtlenségével és a kuruc fejedelem eddigi kiváló szolgálataival indokolta. Úgy tűnt tehát, hogy Thököly 1686 óta dédelgetett és a francia diplomácia által támogatott terve végre sikerült. Megszerezte az erdélyi fejedelmi trónt, amely érdekében 1689-ben még Frederico Veterani tábornokon keresztül a bécsi udvarral is igyekezett felvenni a kapcsolatot. Ehhez a sikerhez azonban szükség volt arra, hogy a szultán a Köprülü családhoz tartozó Fázil Musztafát nevezze ki 1689 októberében nagyvezírré, aki teret engedett XIV. Lajos francia király külpolitikai törekvéseinek a Portán. Így tehát Thököly kurucai mellé rendelte Cserkesz Ahmed özüji beglerbég vezetésével egy török csapatot, valamint a tatár kán kisebbik fia, a núrredin szultán címet viselő Gázi Giráj parancsnokolta lovasokat, és a havasalföldi vajda, Constantin Basarab Brânkoveanu katonaságát (puskás gyalogosait) is.

Komárom ostromáról a történelem iránt érdeklődök számára nagy valószínűséggel az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc jut eszébe, amikor először Török Ignác, majd Klapka György vezetésével sikeresen állt ellent az ide rendelt honvéd őrség a császári hadak rohamainak és blokádjának. Kevesen tudják azonban, hogy az úgynevezett öregvár védői 1594. októberében a Szinán nagyvezír vezette oszmán fősereg támadásait is visszaverték. Hősiességüket az utókor méltatlanul elfeledte és nem emelte hasonló magasságokba, mint az egrieket vagy akár a kőszegieket.

Csobánc vára - Ferenc Tamás grafikája - rekonstrukciós elképzelés (http://www.latvany-terkep.hu/magyar/oldalak/csobanc)

Aligha akad olyan, jó értelemben megrögzött túrázó, aki a Balaton-felvidéket bejárva, legalább egyszer ne koptatta volna Csobánc hegyének bazalt szikláit. Évszázadokkal ezelőtt a Balaton vize Tapolcáig ért, Szigliget pedig szinte szigetként magasodott a víz fölé, míg Csobánc hegyének tetejét a vár vastag kőfalai szegélyezték. A Rátót nembeli Gyulaffy család építette a várat még az Árpádok korában, és bírta évszázadokon át egészen a 17. századig. Mozgalmas időszak volt ez mind a vár és mind az általa védelmezett környék életében, az oszmán hódítok megjelenésével pedig fokozatosan vált Csobánc a végvidék egyik fontos láncszemévé.