Dunai naszádok összecsapása a 17. században

„Az egész nyáron reánk csatáztak a törökök sajkáikon szüntelenül. Most is gyüttek volt négy sajkával. (…) Semmit sem engedtünk nekiek, hanem erős harccal szemben mentünk vélek. Elevent kilencvenegyet fogtunk és harmincnégy fejet. A Balatonba is sok veszett bennek. Az mint megértettük, százhatvankettő hiányával mentek haza.”

E szavakkal számolt be 1657 augusztusában Karacsics Mátyás tihanyi kapitány Batthyány I. Ádámnak a félsziget magyar  helyőrségének a tó déli partjáról áthajózott török portyázók felett aratott fényes győzelméről. Mára már szinte hihetetlennek tűnhet, hogy a 16-17. században a három földrészen terjeszkedő Oszmán Birodalom és a Habsburg Monarchia részét képező, középkori területének harmadára fogyatkozott Magyar Királyság határát egykoron a Balaton képezte. A „magyar tenger” déli partja – Somogy megye többi részéhez hasonlóan – az 1560-as évektől kezdődően az oszmán-török hódítók kezén volt, míg a tó északi partja keresztény uralom alatt maradt.

Székesfehérvár ostroma 1601-ben

Székesfehérvárt, a középkori magyar királyok koronázóvárosát 1543. szeptember 4-én I. Szülejmán szultán hadai elfoglalták, és ekkor vált a budai vilajet négy óriásvárának egyikévé, ahol a második legnagyobb őrség állomásozott. Az erősség stratégiai jelentőségét az adta, hogy egyszerre védelmezte Budát és az oda vezető észak-déli dunai vízi és szárazföldi utat, valamint veszélyeztette a szembenálló győri végvidék várait. Ahogyan Mátyás főherceg Rudolf császárnak 1601. október 25-én írt levelében kifejtette, a Porta is tisztában van azzal, hogy Székesfehérvár nélkül a magyarországi hódoltság fővárát nem tarthatja meg.

A 2. világháború folyamán keletkezett és elterjedt a Blitzkrieg vagy villámháború kifejezés azt jelentette, hogy a gyorsan mozgó páncélozott szárazföldi csapatok szorosan együttműködve a légierő és esetleg a haditengerészet egységeivel gyors és váratlan támadással bekerítik és megsemmisítik az ellenséges hadsereget. Természetesen egy-egy modern fogalom visszavetítése évszázadokkal korábbi eseményekre mindig magában hordozza a félreértés, illetve a félremagyarázás esélyét, ám mégis úgy gondolom, hogy jelen esetben talán nem erőltetett. A Habsburg Monarchia hadserege 1598 júliusának a végén és augusztusának az elején végrehajtott hadjáratában a tizenöt éves háború (1591-1606) idején egyik legnagyobb és legfényesebb győzelmét aratta. Győr visszafoglalásával (1598. március 28-29.) ugyanis egyrészt sikerült Bécs védelmét újra garantálni, újjá szervezni. Másrészt lehetőség nyílt egy Buda elleni támadásra is. A Duna-völgye és a hódoltság fővára az Udvari Haditanács szemében abszolút stratégiai primátussal bírt, hiszen utóbbi elfoglalásában látták a háború sikeres befejezésének zálogát. Adolf von Schwarzenberg ennek megfelelően 1598 nyarán a már Komáromban összegyűlt csapatok felhasználásával azt tervezte, hogy egyszerre veszi újra birtokba a Győr előterében lévő várakat, amelyeket még 1594-ben foglaltak el az oszmán csapatok, és ezzel egy időben újabb rést üt a Budát védelmező várgyűrű nyugati felén. Hadjárata kevesebb, mint két hét, azaz a korban nagyon rövid idő leforgása alatt – talán az ő számára is – meglepően nagy sikerrel zárult, hiszen ez idő alatt összesen hét erősséget foglaltak el csapatai, igaz Székesfehérvár ostromára végül nem került sor. A haditett értékéből mit sem von le, hogy az oszmán fősereg ekkor még nem tartózkodott a magyarországi hadszíntéren, míg a budai beglerbég pedig meg sem próbálta feltartóztatni a keresztény hadat. Erejét – valószínűleg – nem érezte elegendőnek arra, hogy szembeszálljon velük. Nézzük meg azonban, hogy is zajlottak le az események.

Magyarország török kori hadtörténetében nem példa nélküli a végvárak sikeres megvédése, vagy a tragikus, de hősies kitartás a legreménytelenebb helyzetben is. Előbbire számos példa akad, hiszen Hunyadi János nándorfehérvári, Jurisics Miklós kőszegi, vagy éppen Dobó István egri diadalának történetét már az általános iskolában megismeri mindenki, ahogy historikusainknak köszönhetően, a mai napig példaként áll előttünk Szondi György drégelyi és Zrínyi Miklós szigetvári önfeláldozása. A valóság azonban sokkal hétköznapibb volt, a magyar végvárak többségét védőik átadták, feladták, vagy árulás útján jutottak a törökök kezébe, mint Nándorfehérvár, Buda, Esztergom, Székesfehérvár, Kanizsa, Veszprém, Gyula és Temesvár. Éppen ezért fontos, hogy megismerjük Kaposvár 1555-ös ostromának valós történetét, melyet eddig a védők árulása miatt elesett váraink közé soroltunk. A valóság ezzel szemben éppen az ellenkezője, hiszen a negyvenszeres! túlerő, gyávaság, és árulás ellenére, Kaposvár védői hősiesen helytálltak. Az országért, és a várért hősi halált halt vitézek emlékét napjainkban nemhogy egy szobor, vagy utcanév, de még csak egy emléktábla sem őrzi.

Érsekujvár ostroma 1685-ben. Wichmann J. egykorú metszete után. Alján: J. Wichmann fecit Hamburgi. – Bubics Zsigmond püspök gyűjteményének példányáról

A visszafoglaló vagy második tizenöt éves háborúban (1683-1699), a keresztény seregek győzelmet-győzelemre, sikert-sikerre halmoztak, azonban előfordultak jelentősebb kudarcok is. Buda 1684. évi sikertelen ostroma után az Udvari Haditanács úgy határozott, hogy a következő esztendőben nem a magyarországi oszmán hódoltság legfontosabb várának visszafoglalására tesz újabb kísérletet, hanem az annak előterében fekvő és a védelmi szempontjából stratégiai fontosságú Érsekújvárt támadják meg. A keresztény fősereg parancsnokságát I. Lipót császár sógorára, Lotharingiai Károly hercegre bízta. A császári-királyi haderő mintegy 39 400 főből állt, és ezeket a lovas- és gyalogezredeket a Német-római Birodalomból érkezett szövetséges hadak egészítették ki. Ennek megfelelően 1685 kora nyarán a magyarországi hadszíntéren Karl von Sereni táborszernagy 7000 bajor, míg Károly Gusztáv baden-durlachi őrgróf, vezérőrnagy vezetése alatt ismét 4000 sváb katona állt a császár rendelkezésére. Rajtuk kívül is azonban jelentős számú birodalmi segélyhad érkezett a császári-királyi hadsereg táborába. Az Ernő Ágost braunschweig-lüneburgi herceg (a későbbi hannoveri választófejedelem) 10 000 katonát küldött a magyarországi hadszíntérre névlegesen fia, a 24 éves Frigyes Ágost, valójában Chauvet altábornagy vezénylete alatt. A császárral kötött szerződés értelmében ezért a jelentős számú haderőért cserében 260 000 forintot kapott, később pedig a családot szolgálataiért I. Lipót császár hozzásegítette a választófejedelemi címhez (hannoveri választófejedelmek, akik a 18. század elejétől Anglia királyai lettek). A kölni választófejedelem-érsek 6000 főt állított ki, amely segélyhad azonban az út közben jelentős veszteségeket szenvedve csak augusztus 4-én érkezett meg von Schwarz tábornok parancsnoksága alatt. A frank és a felső-rajnai kerületek pedig 4000, illetve 1500 katonával járultak hozzá a hadjárat sikeréhez. Előbbieket báró Johann Karl von Thüngen vezérőrnagy, míg utóbbiakat gróf von Hanau vezette. Ezen csapatok mindegyikét a főhadszíntéren vetették be, mivel a segélyt adók kikötötték, hogy lovasaikat és gyalogosaikat csak a Duna mentén és a fősereg mellett lehet bevetni. A birodalomból így összesen 32 500 katona vonult fel.

Szigliget vára, a Balaton környékének egyik legszebb erődítménye, történetének egyik meghatározó epizódja, és egyben a legismertebb is, Enyingi Török Bálint ostroma volt az 1530-as évek végén. Minden vártörténettel kapcsolatos könyv, szó szerint idézi Martonfalvay Imre deák évtizedekkel később írt visszaemlékezését a várvívásról, és az azt követő építkezésekről. Szigliget ostromát, ura megbízásából Martonfalvay vezette, majd ő lett a vár és uradalma új prefektusa is. Az eseményeket legegyszerűbb az ő tolmácsolásában ismertetni:

" ... Azután esztendő múlván az én uram hívata Szigetbe alá, hogy még szörével meg sem gyógyultam vala; mondá űnagysága, hogy Ferdinánd király őfölsége az Lengyel uraknak per notam minden jószágokat neki donalta volna, meghagyta Fáncsy Jánosnak, Nagy Gergelynek és Keresztury Imrének, hogy Szegliget várát megszállanáják, de hogy kevesen vadnak alatta, féltette őket az pártosoktúl, parancsolá nékem, hogy én is hozzájok sietnék segítségől, eleget mentém vala magamat gyógyuláshoz voltommal, látta űnagysága kezemet is nyakamban kötve viselem, nem is illik nekem atyámfiai háza megvételére mennem, de énmagam mentése űnagyságánál semmit nem használa, ösmerem; parancsolatja szerint Somogyváratt hertelen készülék, gyalogimmal és lovagimmal nagy sokan, de lovaimat az hajókban által nem viheték Szegligetre, sietőnk evezni, kiszállánk az partra, hát az én uram szolgái csak alig vártak, nagy jó kedvvel fogadának örömekben; reggelre jutánk, megkerüléjek az várat mindnyájan, az várbeliek megösmerék, hogy több nép lött volna ellenök Szegligetbe, nem kezdének olyan igen lőni, mint azelőtt; éjjelre kelénk, az csonka torony ellenébe az kősziklán fönn két kast tölteték, megijede az porkoláb Kulcsár István, nem sok idő múlván szót ada, és megadá Szegliget várát. Azután az én kegyelmes uram parancsolatjából nékem kelleték benne maradnom, az sok pártosok között, az nagy puszta várban, semmi élés benne, amint lehete, megtakarám, meg is fódozgatám az rösseket az kerítésön. ..."

Mivel pontos időpontot nem ad meg a visszaemlékezésében, ez ideig a történészek és a régészek, több-kevesebb sikerrel csak tippelgetni tudtak, mikor is történtek a fentebb leírt események. Szigliget mai formáját, a Martonfalvay Imre által 1537 után elvégzett kiépítés során nyerte el, és a várba felballagó turista is azt látja. A napokban feldolgozott két levélnek köszönhetően, most már pontosan tudjuk az ostrom időpontját is.
Matissy György, Nádasdy Tamás kanizsai prefektusa, 1536. augusztus 20-án Kanizsán kelt levelében többek közt azt is jelentette az urának, hogy Török Bálint át kelt a Balatonon, hogy megnézze, miért nem szállta és ostromolta meg az odaküldött katonasága Szigliget várát. Tóti Lengyel Gáspár és emberei ugyanis meggyőzték Fáncsi Jánost, Nagy Gergelyt és Keresztúri Imrét arról, hogy ne támadják meg őket. A levél tartalma egybevág Martonfalvay állításával, miszerint ők hárman pártoskodhattak védőkkel. Emiatt küldhette Szigliget alá Török Bálint Imre deákot, valamikor december első napjaiban, mert Matissy december 6-i levelében azt írta, hogy Török Bálint Szigliget várát megszállta, és ostromolni kezdte. Martonfalvay szerint a várat hamar feladták, és ezt igazolja Matissy pár nappal később, december 9-én kelt levele is, melyben már arról számolt be, hogy a várat elfoglalták, és annak birtokosát, Tóti Lengyel Gáspárt foglyul ejtették. A Ferdinánd párti urat, Török Bálint Somogyvár várába vitette, ahol hosszabb ideig raboskodott. Érdekes, hogy erről a tényről Martonfalvay nem tesz említést, ám a fentebbi soraiból kitűnik, hogy Tóti Lengyel Gáspár a rokona volt, sőt a vár elfoglalásában is vonakodva vett részt. Érthető tehát, hogy visszaemlékezésében erről mélyen hallgatott. Imre deák csak egy dologra emlékezett rosszul, miszerint Ferdinánd király urának adományozta Szigligetet. Valójában Szapolyai János király tehette azt a bizonyos adományt, hiszen ha mindketten egy oldalon álltak volna, mind az adomány, mind az ostrom aligha történt volna meg.
Szigliget elfoglalása után Török Bálint tartósan berendezkedett ott, és közvetlenül az ostrom után személyesen is felkereste az új szerzeményét. Miután a szultán 1541-ben fogságba vetette, felesége Pemflinger Katalin ide költözött, és innen próbálta egyben tartani férje birtokait, és kiszabadítani őt az isztambuli fogságából. Természetesen az erőszakkal és jogtalanul elfoglalt várakat, mint Szigligetet is, kénytelen volt visszaadni eredeti tulajdonosainak. Erről az aktusról fennmaradt egy megállapodás 1543. február 12-i dátummal, melyben Pemflinger Katalin és fiainak gyámja, Batthyány Ferenc belegyezett, hogy bizonyos pénzösszeg megtérítése fejében Szigligetet visszaadja Tóti Lengyel Gáspárnak. Bálint úr felesége 1543 júniusában még innen írt levelet Nádasdynak, így a vár átadására csak ezután került sor. Első adatunk, melyben már a régi-új tulajdonos birtokában említik Szigligetet, 1545-ből való. Remélhető, hogy hamarosan előkerül majd egy olyan levél is, ami a visszaadás időpontját, és körülményeit is feltárja.

Szigliget elfoglalása természetesen nem ok nélkül való volt, és egy nagyobb eseménysorba illeszkedett. Enyingi Török Bálint 1536 júniusában Ferdinánd király pártjáról, Szapolyai János hívei közé állt, és ez év őszén szabályos hadjáratba kezdett korábbi párthívei ellen a Dunántúlon. Szigliget elfoglalását követően, 1537 első hónapjaiban megostromolta és elfoglalta Bakics Páltól a Somogy megyei Lak várát is. Az év folyamán seregei elfoglalták a Baranya megyei Gerennás várát Kápolnay Ferenctől, majd Veszprém, Tihany, Rezi, Tátika és Jánosháza erősségei kerültek a kezére. Emellett több más várról is tudjuk, hogy enyingi Török Bálint elfoglalta, de hogy mikor és hogyan, még tisztázásra szorul. Ferdinánd híveinek ellentámadása következtében 1537-1538-ban némileg visszaszorult. Ennek során foglalta el például Kecseti Márton veszprémi püspök Tátikát is. Sok-sok tisztázásra váró kérdés van tehát még, de sok feldolgozatlan levél is, és még több, ami még feltáratlanul meglapul valamely levéltár mélyén. A közeljövőben igyekszünk bemutatni az 1536-38 közti szabályos „miniháború” részleteit is.

Szatlóczki Gábor

Győr vára

A petárdát manapság, mint pirotechnikai eszközt ismerjük, amely jellegzetes hang és fényhatása hozzájárul szilveszterkor vagy egy-egy futballmeccs idején a hangulat fokozásához, az ártó szellemek vagy a másik csapat szurkolótáborának riogatásához. A tizenöt éves háború idején azonban petárdának egy speciális fegyvert neveztek, amely Németalföldről került a magyarországi hadszíntérre. Karl von Mansfeld már 1595-ben alkalmazni akarta Esztergom ostrománál, ám az állandó zuhogó eső ebben megakadályozta. Első bevetésére 1597. május 22-én éjszaka került sor, amikor az Adolf von Schwarzenberg és a Pálffy Miklós vezette hadak e fegyver segítségével foglalták el a kis, ám stratégiai szempontból fontos várat. A következő évnek a tavaszán azonban egy még jelentősebb hadműveletben alkalmazták.

A Straßburgban 1605-ben nyomtatásban megjelent első újságot megelőző évtizedekben is már Európa különböző régióiban léteztek, mondhatni közkézen forogtak különböző kézzel írott és kereskedelmi forgalomba bocsátott avvisik avagy hírlevelek. Korát jóval megelőzve ismerte fel az információszerzés fontosságát a Fugger család, akikhez minden jelentősebb európai városból (Antwerpentől Nagyszebenig és Gdansktól Rómáig), de az Újvilágból és a Közel-Keletről is jutottak el hírek az augsburgi központba. Az sem volt azonban kivételes, hogy hírszerzőik katonai táborokból jelentették meg a csaták és ostromok eseményeit.

A Fugger családhoz a Cremona és Mantova között félúton fekvő Piadenából 1601. május 26-i dátummal egy igen különös hír érkezett a Madruzzo gyalogezred egy katonájáról, egy bizonyos Daniel Burghammerről. Mikor egyik este aludni indult, elpanaszolta asszonyának, akivel már hét éve élt együtt és el is vette feleségül, hogy nagyon fáj a hasa és mintha valamit érezne benne. A katona azonban nem beteg volt, és nem is egy korai Alien jelenséget írt le a derék levélíró. Alig egy órával később ugyanis Burghammer egészséges lánygyermeknek adott életet. Az eset természetesen nagy meglepetést keltett és nyomozás indult az ügyben, kiderítendő hogyan történhetett mindez?

Korabeli zsoldoskatona 17. század eleje

A vizsgálat megállapította, hogy a katona hermafrodita, vagy ahogyan a levélíró megfogalmazta: félig nő és félig férfi. Burghammernak a vizsgálat során tett vallomásából életének főbb csomópontjai is kiderültek. Szülei – nem törődve azzal, hogy mindkét elsődleges nemi jelleget magán viseli – Danielnek keresztelték el. Ifjú korában pedig egy kovácsmester mellé adták, hogy ott kitanulja a jól jövedelmező szakma fortélyait. Több mint hét évvel a nevezetes szülést megelőzően azonban nem tudott ellenállni a „toborzódob csábításának” és felcsapott katonának. Szolgált már a Magyar Királyságban, harcolva az Oszmán Birodalommal seregeivel szemben a tizenöt éves háborúban (1591-1606), valamint a németalföldi spanyol hadseregben is. Vallomása szerint Németalföldön esett teherbe is. Történt egyszer ugyanis, hogy egy spanyol katonával feküdt össze. Az esetről a szülésig hallgatott, még felesége sem tudott róla, akivel kapcsolatban azt állította, hogy soha nem élt vele nemi életet. A kapitánya, Burkhard Laymann zu Liebenau miután mindezekről értesült, az ügyet továbbította az egyházi bíróságnak, amely hamarosan egy jegyző által további híreket és információkat szerzett be. A kislánynak azonban nem csupán a születése, hanem a keresztelése sem számított mindennapinak. A szertartáson a távol lévő kapitányt Reitner zászlós képviselte. A gyermeket ő és néhány előkelő nemes hölgy tartotta a keresztvíz alá és az Elisabeth nevet kapta. Burghammer katonatársai is részt vette a szertartáson, amelynek végeztével a kislányt katonai dobok, sípok és három trombita üdvözölte. Ezt követően pedig az összesereglett nemesek és nemes hölgyek, valamint 500 katona kísérte haza a boldog „anyát” és a kisdedet. A levél írója további fontos dolgot is lejegyzett a nem mindennapi esetről. Először mindketten jó egészségnek örvendtek és a kislány igen szép volt. Burghammer azonban csak a jobb melléből tudott anyatejet adni, mivel a bal szoptatásra alkalmatlan volt. Itáliában a baba születését egyébként csodának tartották és még a krónikákba is feljegyezték. Több városba is meghívást kaptak, hogy a csecsemőt a városlakók megnézhessék. Burghammer és felesége házassága azonban véget ért, hiszen az egyház elválasztotta őket egymástól. A gyermek és a katona sorsáról sajnos nem áll rendelkezésre több információ, az azonban bizonyos, hogy a Madruzzo ezred katonái, Burghammer bajtársai részt vettek Magyarországon, az 1601-es török elleni hadjáratban, és Kanizsa sikertelen ostromában.

Bagi Zoltán Péter

Minisorozatunk első két részében Lajos Vilmos baden-badeni őrgróf életének azon szakaszait emeltük ki, amelyek tragikusak, illetve sikertelenek voltak. Illendő tehát, hogy a híres „törökverő” hadvezér magánéletének egy olyan szegmensére is kitérjünk, amelyet sikeresnek tekinthetett ő is és az utókor is.

Ferdinánd Miksa őrgróf az 1657. november 22-i dátummal elkészített testamentumában nem csupán gyermeke jövendő neveltetésének főbb elemeit határozta meg, hanem már reménybeli házasságkötésének is szentelt egy bekezdést. Azt javasolta, hogy amikor az ifjú őrgróf eléri a házasodáshoz szükséges életkort, se ő maga, se más a frigy megkötésében ne siettesse. Alapos megfontolást igényel a döntés, magyarázta Lajos Vilmos édesapja, mivel ez mind politikailag, mind birtokok, és vagyon szerzés tekintetében jelentős előnyökkel járhat. Ezért fel is szólította fiát, hogy rangon alul ne házasodjon, és azzal is megfenyegette, hogyha mégis így tenne, úgy magára vonná megvetését és átkát. Ferdinánd Miksa szerint leendő menyének Lajos Vilmossal rangban egyenlőnek kellett lennie. Sőt egyenesen azt tanácsolta, hogy lehetőleg Ferdinánd Károly főhercegnek, Tirol grófjának (1628-1662) egyik leányát vezesse az oltár elé fia, mivel így a Habsburg család számára kevéssé fontos, ám az őrgrófság szempontjából stratégiai fontosságú Ortenaut megszerezheti hozományként a Zähringen-ház. Kikre is gondolt Ferdinánd Miksa? Az udvartartását Innsbruckban berendező Ferdinánd Károlynak az anyja unokahúgával, Medici Annával (1616-1676) kötött házasságából a testamentum megírása idején két leánygyermeke volt életben: az 1653-ban született Klaudia Felicia, és az 1656-ban világra jött Mária Magdolna. Utóbbi tizenhárom éves korában meghalt. Klaudia Feliciával az ifjú 1672 tavaszán találkozott, amikor Rómából Velence és Innsburck érintésével utazott Baden-Badenba. A tiroli tartomány fővárosában ekkor egy rövid időt el is töltött Lajos Vilmos, ám a remélt házasság elmaradt. A Habsburg-család tiroli ágának utolsó sarját ugyanis I. Lipót vette nőül a következő évben. Klaudia Felicia két leánygyermeknek adott életet, majd 1676-ban meghalt.

A híres amerikai rendező, John Huston 1975-ben a Nobel-díjas angol író, Rudyard Kippling azonos című novellája alapján leforgatta az Aki király akart lenni című filmet. A történet szerint két kalandor elindul Kafiristánba, hogy az ott található kincseket magukkal vigyék. Egyikükről (Daniel Dravotról, akit a filmben Sean Connory alakított) a nyakában lévő szabadkőműves érem miatt a sikanderguli szent emberek meg vannak arról győződve, hogy ő a Sikander, azaz Nagy Sándor reinkarnációja és királyként üdvözlik. A történet szerint azonban Dannyt a törzsek harcosai kivégzik, amikor kiderül, hogy mégsem isteni ivadék, hanem hozzájuk hasonló ember. Bár nem ennyire tragikus, nem a távoli Afganisztán hegyei között, hanem Európában és majd két évszázaddal korábban zajlott Lajos Vilmos baden-badeni őrgróf küzdelme a lengyel trónért, ám nekem mindig a kipplingi novella jut róla az eszembe. Minisorozatunk második részében tehát a híres "törökverő," a Magyar Királyság felszabadításában kiemelt szerepet játszott Türkenlouis  ezt a részét dolgozzuk fel.